VIDÉKFEJLESZTÉSI ALAPISMERETEK

SZEMELVÉNYEK A VIDÉKFEJLESZTÉS TÉMAKÖRÉBŐL

SZAKIRODALMI ANYAGOK FELHASZNÁLÁSÁVAL ÖSSZEÁLLÍTOTTA:

DR. BALCSÓK ISTVÁN

főiskolai docens

JEGYZET kézirat

Jászberény, 2011

„A 27 európai uniós tagország lakosságának több mint 56%-a vidéki térségekben él, melyek együttesen az EU összterületének 91%-át alkotják. A vidékfejlesztés ezért kiemelten fontos szakpolitikai terület. ... Ezért az Unió egésze számára prioritást jelent az európai vidékfejlesztési politika megerősítése. ... Az európai vidéki tájak ugyanakkor fontos értékek hordozói. Nekik köszönhetjük legalapvetőbb nyersanyagainkat, és – ha óvjuk őket – nyugalmat, felüdülést és rengeteg természeti szépséget kínálnak mindnyájunk számára. Európa tüdejét is a vidéki térségek jelentik...”

(http://ec.europa.eu/agriculture/rurdev/index_hu.htm)

1. A VIDÉK FOGALMA

1.1. A vidék és vidéki térség fogalma

A vidék fogalmának meghatározása, a vidéki térségek lehatárolása számos vitát eredményezett már a témával foglalkozó szakemberek körében, mivel magáról a „vidék” kifejezésről mindenkinek más jut az eszébe. Mindez nem véletlen, és a vidéki területek sokszínűségére és komplexitására vezethető vissza. A vidéki területek meghatározása ennek megfelelően különböző kritériumok szerint történhet attól függően, hogy a ruralitást milyen oldalról vizsgáljuk: földrajzi, szociális, gazdasági, kulturális, környezetvédelmi stb. szemszögből. A vidék, a vidéki térség fogalmának meghatározása ugyanakkor nem csupán technikai vagy módszertani kérdés, hanem ezen múlik a vidékpolitika egész rendszere, céljai, módszerei, forrásai.

A vidék nem egyértelműen és időtállóan meghatározható fogalom, ezért pontosan definiálni nagyon nehéz feladat, lehatárolására szinte lehetetlen megfelelő mutatókat találni (KOVÁCS, 2003). A vidék fogalmának eltérő jelentéstartalma a nemzetközi szakirodalomban is megfigyelhető, mely országonként is változó agrárstruktúrától, kulturális, történelmi hagyományoktól függ. A minél egzaktabb meghatározás szükségességét illetően ennek megfelelően kétféle megközelítésmód alakult ki. Az egyik felfogás szerint a vidéki területek lehatárolása objektív mutatók segítségével lehetséges, míg a másik megközelítés megkérdőjelezi a definiálás szükségességét (RYE, J. F. 2006).

Ez utóbbiak egyik képviselője NEWBY (1980), aki a következőképpen támasztja alá meggyőződését: „…a vidéknek nincs szociológiai jelentése […] tehát a vidékre vonatkozóan semmilyen szociológiai definíció el nem fogadható”. FEHÉR (1998a) is hasonlóan vélekedik, amikor azt állítja: „… a vidék általános, inkább csak verbálisan megközelíthető fogalom. Kétségesnek tartjuk, hogy a különböző szakmák képviselőinek többsége által elfogadható módon meghatározható, lehatárolható-e egyáltalán.”

FONT (1999) szerint a vidék nem más, mint egy sajátos életforma, az emberiség gyökere, ahonnan ered, ahonnan elindul a fejlődés – és amivel napjainkban csak a baj van. A vidék nem számszerűsíthető fogalom, hanem az életminőség számszerűsíthető formája.

BOROS (2001) megfogalmazásában a vidék fogalmát annak kell érteni, ami minden olyan körzet, régió, szabad terület, amely még nem esett áldozatául az urbanizálódás dühének, ahol még van tér és van levegő.

WYTRZENS (1994) szerint vidéki területnek minősül minden periférián elhelyezkedő kevésbé lakott terület, amely a fejlesztések középpontjában áll. (QUENDLER 1986) ennél is egyszerűbben fogalmaz: a vidék fogalma ellentétben áll a város fogalmával. A nyilvánvalóan nem pontos meghatározás ugyanakkor nem veszi figyelembe még azt az alapvető tényt sem, hogy szinte minden országban más és más kritériumok alapján határozzák meg a városi jogállású települések körét.

CLOKE és PARK (1985) szerint három különböző perspektíva létezik a „vidék” megfogalmazására. Az első, ún. „negatív megfogalmazás” szerint a vidék „minden, ami nem város”. Az értelmezés második formája, pozitív szemléletmódot követve kísérli meg a vidék jellemzőit részletezni. A meghatározás harmadik típusa pedig a vidék érzékelésén alapul, azaz az emberek többségének mi jut eszébe a vidékről, a faluról.

A vidék jellemzőit az alábbi három megközelítés alapján fogalmazták meg:

- jellemző a mezőgazdasági és erdészeti célú, extenzív földhasználat, és nagy a kihasználatlan földterületek aránya;

- kistelepülések alkotják, ahol szoros kapcsolat van az épületek és azokat körülölelő vidéki táj között, valamint amiről a lakosok maguk is úgy tartják, hogy vidéki;

- olyan életforma alakult ki, melynek alapja a vidéki táj részeként való lét és az ebből adódókörnyezetet tisztelő magatartásmód.

Mindezek alapján a vidék tájelemek komplex mozaikja, működésének feltétele pedig ezeknek az elemeknek az interakciója, változása és konfliktusának kibontakozása. Mindenképpen dinamikus rendszerről van szó, hiszen folyamatosan változik, fejlődik. Végül pedig a vidék működő környezetként és nem a városi lakosok menekülésének célpontjaként értelmezendő.

SPITZER (1985) úgy véli, hogy a vidék rendelkezik egy tipikus gazdasági struktúrával, ami magában foglalja megközelítőleg az egész mezőgazdaságot, erdőgazdaságot, vadászatot, halászatot, továbbá az idegenforgalom jelentős részét, vízgazdálkodást és a hulladékgazdálkodást. Későbbi kutatásai (SPITZER 1991) során megállapította, hogy a vidék fogalmának tudományos meghatározása Németországban is egy interdiszciplináris feladat és minden tudományág más és más súlypontot lát benne. A vidéket mezőgazdasági szempontból „lakott” és a „lakott területen kívüli” területek kategóriája mellett egy „maradék kategóriába” sorolta. A vidéket mezőgazdasági szempontból természeti sokszínűség és területformáló tartalom jellemez.

A vidék részeinek területformáló jelentése magába foglalja:

• természet közeli területet, amit nem közvetlenül hasznosítanak, de az emberek befolyása alatt áll (anyagelvonás és növekvő anyagbevitel),

• mező- és erdőgazdasági területeket.

Egy Németországban megjelent fejlesztési program megfogalmazása alapján a vidéki területeket alacsony népsűrűség, periférikus fekvés, szerény munkahelykínálat, átlag alatti infrastrukturális ellátottság jellemzi (REGIONALES RAUMORDNUNGSPROGRAMM MITTLERES MECKLENBURG, 1994).

OBENAUS ÉS ZERT (1998) szerint a vidéki területek strukturális jellemzéséhez még mindig kevés konkrét fogalmat használnak, pl. visszamaradott, strukturálisan fejletlen, támogatásra szoruló, valamint fejlődő és fejlesztésre szoruló területek. A vidék kritériumai a következők: alacsony népsűrűség, szétszórt települési struktúra, fejletlen infrastruktúra, hiányos munkahelykínálat, kedvezőtlen foglalkoztatás, elvándorlás, csekély gazdasági potenciál.

MÁRAI (2001) a vidéki térség fogalmát a következőképpen határozza meg:

• amikor az élő természettel és környezettel legnagyobb felületen érintkezik a térség,

• amikor a fő gazdálkodási formák és lehetőségek kapcsolódnak a mezőgazdasághoz és az élelmiszer-ágazathoz,

• amikor megvannak a feltételei a fenntartható környezet- és gazdaságfejlesztésnek, a jelentősen jövedelemtermő agrárkörnyezet gazdálkodásnak, a tájkultúrának és a szociális biztonságnak,

• amikor a térségben és a folyamatokban megvalósul a népi hagyományőrzés mellett a modern információs kultúra és mindezekkel együtt a környezet, az egészséges életvitelt és a nemzeti érdekeket érvényesítő, értékteremtő életmód.

Németországban MAIER és WEBER (1994) a vidéki térségek 4 típusát határozta meg:

1. Kedvező fejlesztési lehetőségekkel rendelkező térségek, a lakott területek vonzáskörzetében.

2. Lakott területen kívül elhelyezkedő még viszonylag kedvező fejlesztési lehetőségekkel rendelkező térségek.

3. Fejlesztési kezdeményezésekkel rendelkező térségek.

4. Strukturálisan gyengén fejlett, periférikus térségek.

A vidék, a vidékiség fogalma, megközelítési módszerei tehát nagyon sokrétűek, az ezzel kapcsolatos tudományos vita mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban évtizedekre nyúlnak vissza. Mindez természetesen azt eredményezi, hogy nem egyértelmű a vidéki térségek pontos lehatárolása sem, holott jelentős mennyiségű támogatási forrás biztosított a rurális térségek számára.

1.2. A vidéki térségek lehatárolása

A vidéki területek meghatározása különböző kritériumoknak megfelelően történhet attól függően, hogy a ruralitást milyen szemszögből vizsgáljuk - földrajzi, szociális, gazdasági vagy kulturális szemszögből. A különböző megközelítések más-más földrajzi lefedettséget eredményeznek, de az elemzések is különböző szempontból készülnek attól függően, hogy melyik megközelítést tekintjük meghatározónak.

A vidéki térségek lehatárolása tehát számos nehézségbe ütközik. Az egyik legnagyobb probléma, hogy - amint azt az előző fejezetben láthattuk – magának a vidéknek, a vidéki jellegnek a meghatározása sem egyértelmű. A témával foglalkozó szakemberek döntő többségének véleménye alapján ugyanakkor nagyon fontos a vidéki területek lehatárolása, mind gazdasági, mind ökológiai, mind pedig társadalmi szempontból.

1.2.1. Vidéki térségek lehatárolása az EU-ban

Az Európai Unióban a „rurális térségeket” sokáig egyszerűen a városi (urbánus) térségek ellentéteként határozták meg. Ebben a szellemben készült az Európa Tanács által elfogadott a Vidéki Területek Európai Alapokmánya (1996) is, amelynek értelmében a vidéki térség az ország belsejében vagy partvidékén lévő kisvárosokat és falvakat foglal magában, ahol a terület legnagyobb részét a következő célokra használják:

- mezőgazdaság, erdészet, akvakultúra és halászat

- a vidéki lakosok gazdasági, kulturális tevékenysége (kézművesség, ipar, szolgáltatások stb.)

- nem városi üdülő, rekreációs vagy természetvédelmi területek

- egyéb célok, mint például a vidéken élők lakóhelye (COUNCIL OF EUROPE, 1996).

Az alapokmányt előkészítő Mezőgazdasági *és Vidékfejlesztési Bizottság jelentése szerint Európa vidéki területei az összes terület 85%-át teszik ki és a lakosság több mint fele él vidéken (SARUDI, 2003).

Az alapokmányban meghatározzák továbbá a vidéki területek három funkcióját az alábbiak szerint:

Ø Gazdasági funkció (a 4. cikkely szerint): mezőgazdasági termelés folytatásának biztosítása; az ipar és az energiatermelés megújuló nyersanyagokkal történő ellátása; a mezőgazdasági, kézműipari, ipari, kereskedelmi és szolgáltatást végző kis- és közepes cégek működési feltételeinek, valamint a rekreáció és a turizmus bázisának a biztosítása; a mezőgazdálkodás és a biotechnológia alapjait jelentő genetikai források megőrzése.

Ø Ökológiai funkció (az 5. cikkely szerint): a föld, a víz és a levegő körültekintő és fenntartható használata.

Ø Társadalmi- és kulturális funkció (a 6. cikkely szerint): minden vidéki területnek be kell tölteni a saját társadalmi-kulturális szerepét (FEHÉR, 2005; COUNCIL OF EUROPE, 1996).

A tagállamok kidolgozták a saját vidék fogalmukat, melyek általában társadalmi-gazdasági kritériumokon alapulnak (mezőgazdasági modell, népsűrűségi adatok, népességcsökkenés stb.), meglehetősen változatosak, és általánosan nem alkalmazhatóak. EU szinten tehát nincs egységes lehatárolás.

Az EU-ban kétféle módszert – az egyiket az OECD, a másikat az EUROSTAT dolgozta ki – alkalmaznak az EU vidéki térségeiben mutatkozó különbözőségek leírására. Települési szinten (NUTS 5) az OECD a vidéki térségeket olyan közösségekkel azonosítja, ahol a népsűrűség kevesebb, mint 150 fő/km².

Regionális szinten (NUTS 3) a ruralitás mértékének megfelelően, az OECD nagyobb funkcionális vagy adminisztratív egységeket különböztet meg attól függően, hogy a régió népességének milyen aránya él vidéki közösségekben. Ennek megfelelően a régiók három csoportba sorolhatók:

v alapvetően vidéki régiók: a lakosság több mint 50%-a vidéki közösségekben él;

v jellemzően vidéki régiók: a lakosság 15-50%-a él vidéki közösségekben;

v városi régiók: a lakosság kevesebb, mint 15%-a él vidéki közösségekben.

Az EUROSTAT megközelítése az urbanizáltság mértékén alapul:

· Sűrűn lakott térségek: szomszédos városok csoportjai, amelyek mindegyikének népsűrűsége meghaladja az 500 fő/km²-t, az összlakosság pedig nem kevesebb 50 000 főnél.

· Köztes területek: városok és falvak csoportjai, amelyek mindegyikének népsűrűsége meghaladja a 100 fő/km²-t, az összlakosság nem kevesebb 50 000 főnél, vagy pedig a terület csatlakozik egy sűrűn lakott térséghez.

· Ritkán lakott térségek: városok és falvak csoportjai, amelyek sem sűrűn lakottként, sem köztes területként nem határozhatók meg (SITUATION AND OUTLOOK, 1997; GAZDA-TÁRS HÍRLEVÉL, 2002).

Mivel a fentebbi kritériumok több szempontból is vitathatók, ezért számos kutató próbálkozott a Közösség egyes tagállamaiban a több szempontot is figyelembe vevő egzaktabb lehatárolással. Terjedelmi korlátok miatt az alábbiakban néhány osztrák példát sorolunk fel, mivel nyugati szomszédunknál már az Unióhoz történő csatlakozás előtt is komoly figyelmet kaptak a vidéki térségek és azok problémái.

WYTRZENS (1994) kutatásai során megállapította, hogy a vidéki térségek lehatárolásának két elfogadott módszere létezik Ausztriában:

1. Közvetett vagy negatív lehatárolás, amely explicit módon fejezi ki, hogy melyik terület nem tartozik a vidéki területhez. A közvetett lehatárolás középpontjában a városi területek lehatárolása áll. Minden terület vidéki területnek minősül, amely a városi területen kívül helyezkedik el. Ha az összes területből levonjuk a városi területeket, akkor kapjuk a vidéki területeket, ami egy maradék statisztikai egység.

2. Közvetlen vagy pozitív lehatárolás, amely bizonyos területi kategóriákat lehatárol és meghatározza ezek határait. Továbbá megállapítja, hogy a különböző területeknek milyen követelményeknek kell eleget tenni, hogy a "vidéki térség " kategóriába sorolják.

Az Österreichische Raumordnungskonferenz – Osztrák Területrendezési Koncepcióban (1981) ennek megfelelően mindkét irányvonal megjelenik a városi és a vidéki területek megkülönböztetésénél. A vidéki térség alatt a városi területeken kívül elhelyezkedő területeket értenek, ezen túlmenően két elkülönítése létezik a vidéki térségeknek:

1. Átmeneti térségnek minősülnek azok a területek, melyek a városi területek határán helyezkednek el és átmenetileg a periférián lévő területekhez is tartoznak.

2. Periférián lévő térségnek minősülnek az olyan területek, ahol a lakosságnak több mint a negyede ingázik.

A vidéki térségek 4 típusát különböztetik meg:

1. mezőgazdasági (rurális) térségek,

2. idegenforgalom által érintett térségek,

3. határ mentén elhelyezkedő térségek,

4. ipari térségek.

Az Osztrák Területrendezési Intézetben (Österreichische Institut für Raumplanung) 1990-ben a vidéki térségek lehatárolásánál a következő mutatókat vették figyelembe:

• a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya,

• az iparban és kisiparban foglalkoztatottak aránya,

• a vendéglátásban foglalkoztatottak aránya,

• egyéb szolgáltató szektorban foglalkoztatottak aránya, és vendégéjszakák száma.

1.2.2. Vidéki térségek lehatárolása Magyarországon

Magyarországon a vidéki térségek lehatárolását 1995-ben az OECD ajánlásai alapján végezték el. A kistérségek vidékiességének tipizálása aszerint történt, hogy a kistérség vidéki (150 fő/km² népsűrűség alatt), illetve városi jellegű (ahol a népsűrűség 150 fő/km² fölött van) településeinek lakónépessége milyen arányban oszlik meg a kistérségen belül. Az alacsony népsűrűséget jellemző 150 fő/km²-es küszöbértéket figyelembe véve az ország területe és népessége szinte teljes egészében vidéki jellegűnek minősült.

Az OECD számára összeállított „Vidékfejlesztés Magyarországon” című országtanulmány a KSH kistérségi besorolás szerint úgy találta, hogy az ország területének 97,7 százaléka vidéki jellegű, a népesség 75,4 százaléka vidéki kistérségekben él. Az akkor még 138 statisztikai kistérségből mindössze egy (!) volt városi, 94 alapvetően vidéki, 43 pedig jellemzően vidéki. Több mint 50 kistérségben egyetlen település sem akadt, amelynek népsűrűsége elérte a 150 fő/km² határértéket (FEHÉR-DORGAI, 1998).

CSATÁRI (2000) ezért a népsűrűségi határt 120 fő/km²-re csökkentette, új kísérlet téve a magyar kistérségek urbanitási/ruralitási index alapján történő besorolására. E szerint hazánkban 8 erőteljesen városias és 49 közelítően városias kistérség határozható meg. Ezekhez viszonyítva a jellemzően vidéki kistérségek száma 92. Utóbbiak között 32 olyan kistérség fordul elő, amelyek népességéből senki nem él a definícióban szereplő (és valóban nagyobb népességkoncentrációt képező) népsűrűségű városban. Ezeket a térségeket definiálta erőteljesen vidékinek.

A területfejlesztésről és területrendezésről szóló törvényben a főváros és a vidék megkülönböztetését találjuk. A törvény a vidéket ugyan nem, de a mezőgazdaság vidékfejlesztés térségeit konkrétan meghatározza. Ezek szerint a mezőgazdaság vidékfejlesztés térségei (rurális térségek) alatt olyan térségeket ért, ahol jelentős a mezőgazdaságban foglalkoztatottak, illetve mezőgazdasággal foglalkozók aránya a foglalkozási szerkezetben, illetve a községekben, továbbá a kisvárosokban élő népesség aránya (1996. ÉVI XXI. TÖRVÉNY).

A Nemzeti Agrárprogram (1997) alapján vidék az a terület, ahol mezőgazdasági tevékenység, a zöldfelület (erdő, természetes táj) dominál és amelyet aprófalvas településszerkezet, alacsony beépítettség, illetve csekély népsűrűség jellemez. Vidéki településnek minősülnek mindazok, amelyek városi státusszal nem rendelkeznek, vagy rendelkeznek ugyan városi státusszal, de lakónépességük nem haladja meg a 10 000 főt.

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium 2000-ben elkészítette a SAPARD Program keretén belül Magyarországi Vidékfejlesztési Tervét, melyben a vidéki térségek lehatárolása a következő szempontok szerint történt: demográfiailag kedvezőtlen helyzet, elöregedés és tartós elvándorlás, gazdaságilag átlagos vagy elmaradott, infrastrukturálisan átlagos vagy elmaradott, dinamikában átlagos vagy elmaradott, általában (komplex mutató) átlagos vagy elmaradott.

Ennek alapján 92 kistérség (1832 település) alkotta Magyarország vidéki térségeit, és ugyanez a csoport jelentette a területfejlesztés kedvezményezett térség típusai közül a vidéki (rurális) térségeket (az akkori lehatárolásra alapot adó adatokat lásd alább – 1. táblázat). Az ország teljes területének ruralitás szerinti beosztása tehát: alapvetően vidéki volt 92 kistérség, jellemzően vidéki volt 49 kistérség és alapvetően városi jellegű volt 9 kistérség (FÖLDMŰVELÉSÜGYI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI MINISZTÉRIUM, 2000).

A népsűrűségi mutatót az Európai Unióban egyébként is széles körben alkalmazták (és alkalmazzák ma is). A különböző népsűrűségi küszöbértékek (8 fő/km², 50 fő/km², 100 fő/km², 150 fő/km²) a különböző célokhoz rendelt fejlesztési források elosztásához nyújtottak segítséget.

1. táblázat

A vidéki térségek területe, népessége és népsűrűsége Magyarországon és az Európai Unióban

Megnevezés	Terület		Népesség		Népsűrűség
Megnevezés	km²	%	1000 fő	%	fő/km²
Magyarország	93 030	100	10 135,4	100	108,9
Alapvetően vidéki térségek	57 235	61,5	3395	33,5	59,3
Jellemzően vidéki térségek	32 170	34,6	4064,5	40,1	137,9
Városias térségek	3625	3,9	2675,9	26,4	738,2
EUR 15	3 230 800	100	372 000	100	115,1
Alapvetően vidéki térségek	151 8476	47,0	36 084	9,7	23,8
Jellemzően vidéki térségek	120 8319	37,4	110 856	29,8	91,7
Városias térségek	50 4005	15,6	225 060	60,5	445,5

Forrás: Központi Statisztikai Hivatal (1998), EUROSTAT (1997) in: Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Értesítő (2001)

A vidéki övezet olyan tájrészt jelent, mely alapvetően mezőgazdasági hasznosítású területekből és mérsékelt nagyságú beépített területekből (településekből) tevődik össze. A vidéki térségek a városi és egyéb övezetektől az alábbi jól megkülönböztethető jellemezőkkel rendelkeznek:

• a mezőgazdasági tevékenység dominanciája,

• a nyílt zöldterületek dominanciája, melynek ökológiai funkciói vannak,

• kis népsűrűség, nagy területen elszórt tulajdonok,

• mérsékelt nagyságú közösségek (települések),

• a fizikai foglalkozások elsődlegessége,

• a természetes táj megléte,

• a helyi vagy tájegységi kultúra megléte, mely az ember és a föld kapcsolatából ered (KTM VIDÉKFEJLESZTÉSI PROGRAMBIZOTTSÁG, 1995).

A 2005-ös Országos Területfejlesztési Koncepció (köszönhetően az alábbiakban ismertetett tudományos vitáknak is) már új területi szempontok bevezetésével – elsősorban a vidékfejlesztési források szükségességének szem előtt tartásával – határolja le a vidéki térségeket (OTK, 2005).

A létező jogszabályi meghatározások ellenére Magyarországon a köznapi szóhasználatban leggyakrabban azt értik vidék alatt, ami „nem város” (FEHÉR-DORGAI 1998, CSATÁRI 2004). SZAKÁL (1999) szerint a vidéki térség maga is egy rendkívül bonyolult, sokoldalú, multifunkcionális erőforrásrendszer, melyből az következik, hogy az erre épülő mezőgazdasági és nem mezőgazdasági tevékenységek, valamint a nem gazdasági tevékenységek között is nagyfokú integráltság jellemző. Ez az, ami alapvetően megkülönbözteti a vidéki térségeket a városi térségektől.

BÁNLAKY (1987) a települési szerkezetben elfoglalt hely dimenziója alapján alá- és fölérendeltségi viszonyok jelentőségét hangsúlyozza a településhálózatban. Állítása szerint a vidéki településeknek – ellentétben a városokkal – általában másik településre, körzetre vonatkozóan érvényes szerepkörük nincs, tehát azokkal szembeni fölérendeltségük nincsen.

A fentebbi gondolatmenethez kapcsolható az a megközelítés, amely szerint a vidék fogalma legkézenfekvőbben a centrum és periféria viszonyrendszer mentén értelmezhető. Ebben a kontextusban a vidéket a centrumhoz viszonyított életminőségbeli elmaradottság és az önmeghatározó-képesség hiánya jellemzi, a vidék bizonyos területi, közigazgatási és funkcionális centrumok vonzáskörzetét jelenti (SARUDI, 2003; GLATZ, 2005).

Az OECD kritériumokhoz kapcsolódva (lásd fentebb) az 1990-es évek végén komoly vita bontakozott ki a vidéki térségek statisztikai mutatók alapján történő egzakt lehatárolásáról. KOVÁCS (1998) a vidéki térségekbe való besorolás feltételeinek kialakításához öt feltételt javasolt:

1. Aktív keresők legalább 20%-a mezőgazdaságban dolgozott 1990-ben.

2. Ezer lakosra legalább 120 őstermelő jut.

3. A lakosságnak legalább a fele 120 fő/km²népsűrűség alatti településen lakik.

4. A népsűrűség kisebb, mint 80 fő/km².

5. 1996-ban az 1960-as lakosságszámnak csak legfeljebb 92%-a él a térségben.

Azok a térségek, amelyek ezen öt feltétel közül legalább négynek megfelelnek, vidéki térségnek számítanak.

Kovács vitázó írásához kapcsolódóan ROMÁNY (1998) is megjegyzi, hogy a lehető legpontosabb értelmezés a nemzetközi gyakorlatban is nélkülözhetetlen. Számolni kell olyan aprósággal is, hogy a magyar nyelv vidék fogalma nem ugyanazt a tartalmat követi például, mint az angol country, a francia campagne, vagy a cseh krajina.

DORGAI (1998) rávilágít arra, hogy olyan tartalmú fogalmat kell találnunk, mely közérthető, egyszerű és lényeget megragadó. A vidék meghatározásához a gazdasági fejlettségre és a munkanélküliségre vonatkozó mutatókat rendkívül fontosnak tartja, az őstermelők fajlagos számának használatát viszont vitatja.

LACKÓ (1999) egyetért Dorgaival, és véleménye szerint is olyan tartalmú fogalmat kell találnunk, mely közérthető, egyszerű és lényeget megragadó. A Kovács által javasolt konkrét mutatószámaihoz a következő észrevételeket teszi: a szerző által ajánlott mutatószámok csak részben alkalmasak arra, hogy visszatükrözzék a hazai régiók heterogén adottságait, és objektív bázisát képezzék a vidékfejlesztési programok készítésének, megvalósításának, állami támogatásoknak.

FEHÉR (1998) vizsgálatai alapján megállapította, hogy a Központi Statisztikai Hivatal által használt kistérségi vonzáskörzetekből a vidéki népesség aránya alapján nem képezhetők valós vidéki térségek. Javasolja, hogy válasszuk külön és kezeljük elkülönített rendszerben a vidéki területek lehatárolási alapmutatóit és a beavatkozási területek célmutatóit. A vidéki települések meghatározásának alapkritériuma az önálló közigazgatás és a népességszám lehetne.

A vidéki területek lehatárolásához, illetve a területek jellemzésére javasolt mutatók megítélésénél véleménye szerint célszerű lenne visszatérni az OECD mutatórendszeréhez (2. táblázat). Úgy véli, külön kellene választani és külön rendszerben kezelni a „vidéki területek lehatárolási alapmutatóit” és a „beavatkozási területek célmutatóit”.

2. táblázat

A vidéki térségek feltételeit és a változásuk irányait leíró alapmutatók

Népesség, népmozgás	Társadalmi jólét, jogegyenlőség
Népsűrűség Népesség változása Népesség összetétel Háztartások Közösségek	Jövedelmek Lakáskörülmények Oktatás Egészségügy Létbiztonság
Gazdaság szerkezete, teljesítménye	Környezetgazdálkodás, fenntarthatóság
Munkaerő Foglalkoztatás Nemzetgazdasági ágazatok megoszlása Termelékenység Beruházások	Domborzat, éghajlat Földhasználati változások Termőhely és élővilág Talaj- és vízviszonyok Levegőminőség

Forrás: Fehér A. (1998) nyomán, OECD Rural Data Service (1998) Internet

A KOVÁCS (1998), FEHÉR (1998), valamint DORGAI (1998) között kibontakozó, a vidék definiálásával kapcsolatos vita konzekvenciája, hogy a vidék lehatárolásakor nem hagyható ki a hármas funkció – gazdasági, társadalmi, ökológiai-környezeti – kihangsúlyozása és figyelembevétele, az indikátorok ennek a három funkciónak megfelelő megosztása.

Erre kívánja felhívni a figyelmet LACZKÓ (1999) is, amikor kifejti, hogy a vidék fogalmát nem lehet függetleníteni a vidékpolitika, azon belül a vidékfejlesztés, mint önállósulni akaró tudományterület céljának, tartalmának, struktúrájának feltáró, elemző és rendszerező munkájától, a létező jelenségek és összefüggések társadalmi, gazdasági, ökológiai-környezeti beágyazottságától. Indokolja ezt azzal, hogy a vidék arculatát, fejlesztésének lehetőségeit e három tényező együttesen alakítja, a tér és idő függvényében különböző kombinációban formálja.

DORGAI (1999) tekintettel a nemzetközi ajánlásokra, a hazai viszonyokra a következő lehatárolást javasolta:

azt a települést tekintsük vidékinek, amely városi státusszal nem rendelkezik, de lakónépessége 10 000 főnél kevesebb,
vidéki jellegűnek pedig az olyan térségeket, ahol a vidéki településeken élő lakónépesség aránya több mint 15%,
vidékfejlesztés célja alatt pedig olyan komplex tevékenységet értsünk, amelynek a végső célja, hogy a vidéki térségek - elsősorban társadalmi érdekből - a társadalomban betöltött funkciók ellátására tartósan képesek.

SARUDI (2003) könyvében a vidék jellemzőit a következők szerint határozza meg:

Ø az alacsony népsűrűség és ellátási szint,

Ø a mező-, rét-, legelő-, gyep-, erdő- és vízterületek magas aránya az urbanizált területekhez képest,

Ø alacsony jövedelemtermelő- és érdekérvényesítő képesség,

Ø az összes foglalkoztatotton belül a mező- és erdőgazdasági foglalkoztatottság magas szintje,

Ø az életmód és a természeti környezet szoros összefüggése, valamint

Ø az üdülési, pihenési funkciók megjelenése.

A fentebb elhangzottakat összefoglalva, MADARÁSZ (2000) úgy véli, hogy bármennyire vitatható is a népsűrűségi mutató használhatósága a különböző térségek „vidékiségének” leírására, úgy tűnik, hogy valamennyi alternatív módszerrel szemben rendelkezik egy fontos előnnyel: mégpedig, hogy egyetlen számjeggyel meghatározható, számszerűsített, objektív módon összehasonlítható olyan mérőeszköz, ami ténylegesen az érintett térség vidéki, vagy városias jellegére utal több-kevesebb pontossággal.

A vidékfejlesztés szempontjából legfontosabb három mutatót tehát véleménye szerint az alábbiak jelentik:

A vidékiség mértékét jelző népsűrűségi mutató.
A fejlettséget jelző egy főre eső GDP, aminek alapján például a Kohéziós Alapok pénzforrásaihoz való hozzáférés lehetősége is meghatározásra kerül.
Az előzőknél ritkábban, de alkalmazott meghatározó – a városoktól mért távolság.

A nemzetközi és hazai tapasztalatokat nézve összességében elmondható, hogy nem lehet olyan vidék definíciót találni, amely minden ország jellemzőit együttesen magában foglalná, de jól felismerhető, hogy a definíció a társadalmi, gazdasági, ökológiai változásokkal együtt fejlődik.

Az EU-ban kísérleteznek azzal, hogy Közösségi szinten egységes megfogalmazást alakítsanak ki, de ez még mostanáig nem született meg. Ennek legfőbb oka, hogy minden ország más és más jellemvonásokkal bír, és megfelelő adaptáció nélkül nem lehet átvenni az OECD vagy az EUROSTAT vidék megfogalmazását. Megállapítható továbbá, hogy az EU-s meghatározások – annak ellenére, hogy a Vidéki Térségek Európai Alapokmánya kiemeli a vidéki területek három funkcióját – zömmel a társadalmi (azon belül is demográfiai), kisebb mértékben a gazdasági jellegű kritériumokat fogalmaznak meg, az ökológiai-környezezeti funkció rendre kimaradt az értékelésekből, holott ez a három tényező együttesen alakítja a vidék arculatát.

Magyarországon is hasonló a helyzet, mint az EU-ban: az Unió által javasolt megfogalmazást mi is csak megfelelő változtatásokkal, adaptálás útján tudjuk átvenni. Mindezek alapján hazánkban sem lehet és érdemes időtálló, egyetemleges érvényű megfogalmazást kijelölni, lehetőséget kell adni a definíció folyamatos változására.

1.2.3. Az elmaradott, hátrányos helyzetű térségek lehatárolása Magyarországon

A terület- és vidékfejlesztési politika kiemelkedő kérdése a területi egyenlőtlenségek megítélése, a területi hátrányok kezelése. A kérdés azért is fontos, mert a hazai lehatárolások szerint az ország lakosságának közel harmada él hátrányos helyzetű területeken.

ENYEDI (1976) vizsgálata az 1970-es évek elején a falusi népesség életkörülményeire terjedt ki. Akkor még ez volt a legnépesebb településkategória, az ország népességének 51-52%-a élt ebben a csoportban.

A szocialista tervgazdasági rendszerben, konkrétan az 1980-as években annak megítélése, hogy egy település elmaradott-e vagy sem, meglehetősen egyszerűen történt. Egy terület fejlettsége az ipar fejlettsége alapján volt meghatározva. Szemléletbeli változást hozott a terület- és településfejlesztés hosszú távú feladatairól szóló 12/1980-85. Országgyűlési Határozat. Célkitűzése volt a lakosság életkörülményeiben meglévő különbségek mérséklése, a sajátos adottságú térségek fejlesztése, a gazdasági fejlődésben elmaradt térségek felzárkóztatása.

A következő fontos csomópontként 1986-ban a többszörösen hátrányos helyzetű térségek lehatárolásánál az alábbi szempontokat vették figyelembe: kedvezőtlen mezőgazdasági adottság, foglalkoztatási lehetőségek hiánya, magas ingázási és elvándorlási arány, a népesség elöregedése, alacsony jövedelmi színvonal, aprófalvas településszerkezet, közlekedési peremhelyzet, szakemberek hiánya, valamint a fejletlen infrastruktúra.

A Területfejlesztési Szervezési Alapban 1986-ban üt évre különítettek el fejlesztési forrást az elmaradott települések felzárkóztatására. Az 1991. évben a megszűnő Alap helyett a hátrányos helyzetű települések támogatására egy új kormányrendeletet alkottak. Az 75/1991. (VI. 13.) Kormányrendeletben a gazdasági-társadalmi szempontból elmaradott települések mellett új támogatási célterületként megjelent a nagyarányú munkanélküliséggel sújtott települések kategóriája. 1992-ben új rendeletet kellett alkotni, amelyben fokozott figyelmet kaptak a mezőgazdasági adottságok.

Az állami elkülönített pénzalapokról szóló 1992. évi LXXXIII. törvénynek a Területfejlesztési Alapról szóló fejezetében körvonalazódott először – magas jogszabályi szinten – az a törekvés, hogy a területfejlesztés irányelvei rögzítésre kerüljenek. A 84/1993. (X. 11.) Országgyűlési Határozat állást foglalt a területfejlesztés támogatási irányelveiről és a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszeréről.

Az állami költségvetésről szóló 1996. évi CXXI. törvény rendelkezésével megszűnt a Területfejlesztési Alap. A társadalmi és gazdasági szempontból elmaradott, valamint a jelentős munkanélküliséggel sújtott térségeken túlmenően a mezőgazdasági vidékfejlesztés és az ipari szerkezetátalakítás térségei is kedvezményezett területek lettek. Azokat a térségeket pedig, amelyek két szempontból is kedvezményezettnek számítottak, a társadalmi és gazdasági szempontból elmaradott térségeknek nyújtható támogatás mértéke illette meg (Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Kht, 1996).

A területfejlesztésről és rendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény alapján az Országgyűlés a 30/1997. (IV. 18.) Határozatával fogadta el a területfejlesztési támogatások és a decentralizáció elveiről, valamint a kedvezményezett térségek besorolásáról szóló irányelveket. Ezt követően a Kormány a 106/1997. (VI. 18.) Kormányrendeletben hirdette ki a területfejlesztési szempontból kedvezményezett térségek jegyzékét, amely akkor a statisztikai térségek 1994. január 1-jétől bevezetett rendszerén alapult. Ennek megfelelően a hátrányos helyzetű térségek típusai a következők: társadalmi és gazdasági szempontból elmaradott térségek, az ipari szerkezetváltás által érintett térségek, mezőgazdasági (rurális) vidékfejlesztés térségei és a jelentős munkanélküliséggel küzdő térségek (FEKETE, 2001).

A későbbiekben az elmaradott térségek definíciója részben a kistérségi rendszer többszöri megváltoztatása (1998, 2004, 2007), részben pedig a besorolási szempontok egyre komplexebbé válása és átalakulása miatt többször változott. Települési szinten jelenleg a 240/2006. (IX.30.) Kormányrendelet van érvényben, a kistérségi besorolást lásd alább.

FARKAS és OBÁDOVICS (2000) kutatásaik során megállapították, hogy az elmaradott térségek lehatárolása azért alkot külön csoportot, mert egyrészt módszertanilag egyedi, másrészt az ágazati jelleg alig jelenik meg benne. Az elmaradott térségek lehatárolásának egyik legfontosabb problémája, hogy az elmaradottság is értékkötött kategória. Az elmaradott térségek kutatását főképpen a településszintű és később a regionális egyenlőtlenségek növekedése tette szükségessé.

1.2.4. A komplex kistérségi lehatárolások

Komplex kistérségi lehatárolások alatt azokat a kutatásokat értjük, amelyek az adott terület minden térségét valamilyen térség-típusba besorolják. A különböző típusok meghatározása elsősorban a különböző támogatási rendszerek kialakítása érdekében szükségszerű, ám tudományos szempontból sem érdektelen (CSATÁRI, 1996).

FARKAS ÉS OBÁDOVICS (2000) vizsgálataik során megállapították, hogy a komplex térségi lehatárolások már főként a területfejlesztési politika megalapozását szolgálják, akár országos, akár regionális szinten történtek azok. A komplex lehatárolásnál is kérdés, milyen alapon történjék. Lehet statisztikai kistérségek szintjén, de lehet a valós térségi szerveződéseket követve. A lehatárolásnak célja lehet a tényleges kistérségi szerveződések térségi elemzése, tipizálása, de lehet a fejlesztési források befogadására képes beavatkozási típusok kialakítása és besorolása.

Először az Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetében 1996-ban készült el a különböző területfejlesztési célú beavatkozási térségtípusok lehatárolása. Az elemzéseknél mutatócsoportokat (összesen 25 mutatóval) használtak: demográfiai mutatók, foglalkozási szerkezet mutatói, a foglalkoztatásban történt változások és a munkanélküliség mutatói, gazdasági mutatók, infrastrukturális mutatók, egyéb speciális mutatók. A különböző térség-típusok meghatározása faktoranalízissel történt. A tényleges lehatárolásokhoz, az említett 25 mutatóból egy komplex mutató készült, amely mintegy összegezte az általános kistérségi fejlettségi különbségeket.

Ø Társadalmi és gazdasági szempontból elmaradott kistérségek

Ezeket a kistérségeket kettős közelítéssel határolták el:

· Egyrészt - az EU módszereit követve idetartozónak tekinthető minden olyan kistérség, amelynek megyéjében a területre számított GDP értéke nem éri az országos átlag 75%-át. Ez alapján Nógrád, Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye valamennyi kistérsége elmaradottnak tekinthető.

· Másfelől – a komplex mutatórendszer szerint elvégzett vizsgálatok tanulságaiból kiindulva, a városok túlzott dominanciájának érvényesítését csökkentendő – az 50 000 főnél népesebb városok adatait kétszeres súlyozással vették figyelembe, az általános fejlettségi szinthez hasonló komplex összegző értékelési módszerrel.

- Felhasznált mutatók:

o a mezőgazdasági földterület átlagos aranykorona értéke,

o az aktív keresők aránya a lakónépességben, 1990. évben,

o a munkanélküliségi ráta a lakónépesség %-ában, 1994. dec. 31-én,

o az egy adófizetőre jutó adózás utáni nettó jövedelem, 1993. dec. 31-én,

o a vízvezeték és közcsatorna-hálózatba bekapcsolt lakások aránya, 1994. dec. 31-én,

o az egy háztartási fogyasztóra jutó villamos energiafogyasztás, 1994. dec. 31-én,

o a kiskereskedelmi boltok 1 lakosra jutó forgalma, 1990. évben,

o a népesség átlagos iskolai végzettsége, 11 éven túli lakosság által elvégzett átlagos osztály (évfolyam)szám, 1990. jan. 1-jén.

Ø A. Mezőgazdasági (rurális) kistérségek

- Felhasznált mutatók:

o a mezőgazdasági aktív keresők aránya, 1990. évben,

o a mezőgazdasági földterület átlagos aranykorona értéke,

o a ruralitás indexe (az adott kistérség népességnek hány %-a él 120 fő/km²-nél nagyobb népsűrűségű településen),

o • a vándorlások arányának évi átlaga, ezrelékben, 1990-94.

Ha a magas agrárfoglalkoztatott arány mellett alacsony népsűrűség, gyenge földminőség és eltartóképesség, valamint tartós elvándorlás egyszerre jellemzi a kistérséget, akkor az mezőgazdasági (rurális) vidékfejlesztési kistérségnek tekintendő. Idetartoznak azok a kistérségek, amelyekben a négy vizsgált mutatóból háromban egyszerre átlag alatti értéket mutattak.

Ø B. Ipari szerkezet átalakítás térségei

- Felhasznált mutatók:

o az ipari aktív keresők aránya, 1990. évben,

o az ipari foglalkoztatottak számának változása, 1990-93 (1990=100%),

o a tartósan munkanélküliek aránya a munkanélküliek %-ában, 1994. dec. 31-én.

Amennyiben a fenti mutatók alapján az ipari foglalkoztatottak aránya meghaladta a 49%-ot és az ipari foglalkoztatottak számának átlag alatti csökkenése egyszerre következett be az átlag feletti tartós munkanélküliségi aránnyal, akkor a kistérség ipari válság sújtotta kistérségnek minősült.

Ø C. Tartós munkanélküliséggel sújtott térségek

Az EU szabályok szerint a súlyos és tartós munkanélküliséggel küzdő kistérségek közül csak azok kaphatnak támogatást, amelyek nem tartoznak az ipari válságtól sújtott és mezőgazdasági (rurális) vidékfejlesztési kistérségek közé.

- Felhasznált mutatók:

o a munkanélküliségi ráta a lakónépesség %-ában, 1994. dec. 31-én,

o a tartósan munkanélküliek aránya a munkanélküliek %-ában, 1993. dec. 31-én,

o a tartósan munkanélküliek aránya a munkanélküliek %-ában, 1994. dec. 31-én.

Az elmaradott térségek lehatárolásánál - a városok túlzott dominanciáját csökkentendő - az ötvenezer főnél népesebb városok adatait csökkentett súllyal vették figyelembe. Az ismertetett módszerekkel összesen: 66 elmaradott kistérséget, 12 ipari válság sújtotta kistérséget, 50 mezőgazdasági vidékfejlesztésre alkalmas vidéki kistérséget és 20 tartós munkanélküliséggel szenvedő kistérséget határoltak le (CSATÁRI, 1996).

A komplexitásra törekvő szemléletmód, valamint a korábbiaknál pontosabb meghatározások ellenére általános tényként megállapítható, hogy az egyes térségek lehatárolását a területfejlesztési tanácsok, országgyűlési képviselők és az érintett polgármesterek is többször kifogásolták. A besorolás alapján kialakított térségtípusok Magyarországon belüli területi megoszlását a 3. táblázat foglalja össze.

3. táblázat

A kedvezményezett kistérségek és települések besorolása (1996)

Megnevezés	Kedvezményezett kistérségek	Kedvezményezett települések
Megnevezés	száma (db)	száma (db)	aránya (%)
Elmaradott térség	83	1650	52,7
Tartós munkanélküliségű térségek	41	911	29,1
Ipari szerkezet-átalakítás térségei	6	94	3,0
Mezőgazdasági (rurális) térségek	38	849	27,1
Kedvezményezett térségek	88	1749	55,9
Kedvezményezett térségekbe nem tartozó támogatott települések	-	322	10,3
Kedvezményezett és támogatott települések	88	2071	-
Magyarország	150	3130	66,2

Forrás: Faluvégi (1998)

Szörényiné (1997) vizsgálatában sokféle szempont alapján határolta le a kistérségeket. Véleménye szerint a KSH által lehatárolt térségeket csak KSH-körzetnek vagy városkörnyéknek szabad nevezni. Az elvégzett lehatárolásnál nem találták a KSH-körzeteket kellően homogénnek, ezért a már létező kistérségi szerveződéseket választották. Az elkészült lehatárolást bizonyos mértékben alkalmazni tudták a KSH-körzetekre is.

Az előzőekben már említett, a kistérségi rendszer többszöri átalakulását eredményező változások, illetőleg az EU csatlakozás eredményeként a jelenleg hatályos 311/2007. (XI.17.) Kormányrendelet az előzőekhez képest már egészen más megközelítést alkalmaz a kedvezményezett kistérségek lehatárolásához. A rendelet értelmében a felhasznált 15 mutató alapján felállított kistérségi rangsorban elfoglalt helyezés szerint elkülöníthető kistérség-típusok a következők: leghátrányosabb helyzetben lévő komplex programmal segítendő, leghátrányosabb helyzetű, hátrányos helyzetű, valamint nem kedvezményezett.

2. A VIDÉKFEJLESZTÉS FOGALMÁNAK ÉRTELMEZÉSEI

Az utóbbi évtizedekben a vidékfejlesztés egyre inkább központi szerepet tölt be a fejlett országok gazdaságpolitikájában. Az érdeklődés részben azoknak a változásoknak köszönhető, amelyeken a mezőgazdaság keresztülment az utóbbi évtizedben.

A vidék meghatározásából következik, hogy a vidékfejlesztés tág térbeli kiterjesztésű, magában foglalja a tanyák, falvak és kisvárosok fejlesztését, beleértve a vidéki térségekben folytatott gazdasági tevékenységeket, a foglalkoztatási és kereseti viszonyok javítását, a települési (lakossági) és termelő infrastruktúrát, az élő és épített környezet értékeinek megóvását és a vidéki közösségek fejlesztését. A vidékfejlesztés így az ország területének mintegy 85%-át érinti.

FARKAS (2002) véleménye szerint a vidékfejlesztés egyre gyakrabban, ám sok esetben felületesen kezelt és használt kifejezés. Különböző megfontolások alapján Európán kívül, az Európai Unióban és Magyarországon is az érdeklődés előterébe került, s ennek egyik legfontosabb oka az, hogy a vidéki terület funkciói megváltoztak.

2.1. A vidékfejlesztés jelentősége

A vidékfejlesztés problémaköre Magyarországon az utóbbi években került előtérbe, nem utolsó sorban annak hatásra, hogy az OECD és az Európai Unió is kiemelt fontosságot tulajdonít a vidéki (természeti és társadalmi-közösségi) értékek megőrzésének. Az alapvető tennivalók a vidékfejlesztésben hazánkban is hasonlóak az Európai Unióéhoz, nevezetesen a vidéki lakosság el- illetve megtartása érdekében a vidéken élők jövedelmi viszonyain, szociális helyzetén kell javítani, ez utóbbi alatt értve a természeti és kulturális, valamint az épített környezetet is.

NEMES (2000) kutatásai során megállapította, hogy az Európai Unióban - akárcsak Magyarországon - meglehetősen sok a bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy mit értünk, vagy mit kellene értenünk vidékfejlesztésen. Magyarországon ezt a kifejezést csupán néhány éve kezdték használni, angol megfelelője (rural development) sem régebbi szűk két évtizednél.

A Nemzeti Agrárprogram (1997) megfogalmazásában a vidékfejlesztés mindazon tevékenységek fejlesztése, amelyek a vidéki településeken élő lakosság megélhetési körülményeinek, jövedelemszerzési lehetőségeinek - az életminőség - javítására irányulnak, továbbá amelyek a természeti erőforrások, a környezet megőrzését szolgálják, és amelyek a vidék társadalomban betöltött funkciói ellátását tartósan erősítik.

FONT (1998) rávilágít arra, hogy a vidékfejlesztés célja nem más, mint tiszteletben tartani a helyi kultúrákat, a maguk sokszínűségében és azokat, mint az emberiség túléléséhez szükséges erőforrásokat gondozni, védeni. Meggyőződése, hogy a kultúra és az egészség az a két pillér, amelyre a vidékfejlesztés biztosan alapozható.

JÁVOR (1998) véleménye szerint a vidéki területek szociális, ökológiai és gazdasági teljesítőképességének megtartására, fejlesztésére irányuló komplex stratégiák megvalósítását nevezhetjük vidékfejlesztésnek.

DORGAI (1998) úgy véli, hogy a vidékfejlesztést nem lehet csupán a gazdaságfejlesztés támogatására, sőt általában a támogatásokra korlátozni, hiszen számos igen fontos eleme a tudatformáláson, a közösségi élet aktivizálásán, a civil szervezetek működésén, a közösségi értékek megóvásán, az élő és épített környezet védelmén, továbbá egyéb tevékenységeken keresztül éri el hatását.

FARKAS (2002) a vidékfejlesztés fogalmán általában a vidéken élő emberek életminőségének javítását érti. Olyan összetett folyamatról van szó, melynek a gazdasági, társadalmi, szociális és környezeti hatásai is fontosak.

HOGGART és BULLER (1994) javaslata szerint, tekintsük vidékfejlesztésnek azt a folyamatot, amelynek keretében kollektív erőfeszítések történnek a városi területeken kívül élő emberek jólétének és önmegvalósításának érdekében.

BUCKWEL (1997) kutatásai során megállapította, hogy a vidékfejlesztés magában foglalja a helyi lakosságot, annak életformáját, a foglalkoztatási helyzetet, a jövedelem-szerkezetet, a lakhatási körülményeket és a szolgáltatások szintjét, valamint a kulturális aspektusokat is: a hagyományos foglalkozásokat, ételeket, nyelvet, öltözködést és szokásokat.

NEMESSÁLYI és munkatársai (1998) szerint a vidék fejlesztése szorosan összefügg az ország gazdasági fejlettségével. Ennek elhanyagolása az egész ország társadalmi és gazdasági fejlődését veszélyezteti.

Az 1957. évi Római Szerződés preambuluma még csak említés szintjén beszél arról, hogy a tagállamok gazdasági egységének megteremtését és a harmonikus fejlesztést az egyes régiók közötti különbségek mérséklésével, az elmaradott területek felzárkóztatásával kell összekapcsolni (BOCSOR és munkatársai 2000).

Az Európai Unióban a vidékfejlesztés hosszú ideig nem jelent meg önálló politikában, mivel a Közös Agrárpolitika rendszerén keresztül, mintegy ágazati politikaként, valamint a Strukturális Alapok felhasználása keretében megoldhatónak látszottak a sajátos vidéki térségi problémák is. Az 1990-es években bebizonyosodott, hogy a Közös Agrárpolitika még az 1992-ben bevezetett reformok után sem alkalmas a vidéki problémák megfelelő kezelésére, a strukturális politika főleg az országok között ill. az általános regionális fejlettségi különbségek csökkentésére, kiegyenlítésére szolgált.

Az 1992. évi Maastricht-i Szerződés kiemelte a regionális politika jelentőségét, a gazdasági és társadalmi kohéziót a közösségi fejlesztések kulcselemévé nyilvánította, és a szegényebb tagállamok számára egy új kohéziós - alap létrehozását írta elő (HORVÁTH 2001). A szerződés 158. cikkelyében már megjelent a vidéki területek felzárkóztatásának célkitűzése, másrészről pedig a Strukturális Alapok igénybe vételének feltételeiről és eljárási rendjéről szóló 2081/93 és a 2082/93 EK Rendeletek már külön célkitűzést rendeltek a vidéki területek fejlődésének.

Minőségi változást jelentett a vidék problémáin való gondolkodásban az Európai Tanács 1995-ben elfogadott határozata, amely a Vidéki Térségek Európai Kartája-ként vonult be a szakmai köztudatba. Ez jelzés értékű fejleménynek minősíthető, hiszen a vidékkel való törődést, a vidék gondjainak elismerését, a vidéki értékek megóvását egyszersmind a hivatalos európai politika rangjára emelte. A karta megfogalmazta a vidék multifunkcionális szerepét, amely integrált értelmezést ad mindannak, ami vidéken történik. Ennek megfelelően a vidék funkciói:

• Gazdasági (termelési) funkciók magában foglalják kiemelten a mező- és erdőgazdálkodást, a halászatot, a megújuló természeti erőforrások, energiahordozók előállítását, fenntartható hasznosítását, az ezekhez kapcsolódó feldolgozást, szolgáltatást, kereskedelmet és a foglalkoztatás elősegítésére a tevékenységek diverzifikálását, a mezőgazdaságon kívüli tevékenységet.

• Ökológiai funkciók elsősorban az egészséges élet természeti alapjainak föld, víz, levegő védelmét a tájak sokszínűségének, a tájjellegnek a megőrzését, a biológiai sokszínűség (bio-diverzitás), az erdők és más élőhelyek megóvását, általában az ökológiai rendszerek védelmét jelentik.

• Társadalmi (közösségi) és kulturális funkciók az évszázadok során a vidéki életformához szorosan kapcsolódó közösségi és kulturális értékek megtartásában, a falusi közösségekben megtestesülő értékek megőrzésében nyilvánulnak meg.

A Nemzeti Agrárprogram (1997) alapján a vidékfejlesztés társadalmi oka az, hogy a vázolt funkciókat a vidéki térségek végső soron társadalmi érdekből látják el, a társadalomnak ezt anyagilag el is kell ismernie. A gazdasági fejlődéssel ugyanis a vidék minden tekintetben egyre sérülékenyebb, különösen a fokozódó környezetterhelés, továbbá az iparosítás és urbanizáció következtében. Ha a társadalmi, gazdasági fejlődés nem megfelelő úton jár, akkor szemtanúi lehetünk a vidéki környezet, természet és természeti értékek pusztulásának (POPP 2003).

DORGAI (2000) kutatásai során megállapította, hogy Magyarországon a vidék szava igen halk és érdekérvényesítő képessége erőtlen, mert a társadalommal máig sem tudtuk elfogadtatni, hogy a vidék társadalmi funkciói között arányeltolódás történt. Arról van szó, hogy a vidék gazdasági- és népességfoglalkoztatási funkciója csökken, erősödik viszont tájfenntartó, tájmegtartó, rekreációs lehetőségeket kínáló funkciója, ezeknek a funkcióknak a gyakorlása semmivel sem kisebb társadalmi érték, mint az anyagi javak előállítása.

A vidékfejlesztés ökológiai funkcióinak betartását segíti elő Magyarországon a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP). Az NAKP célkitűzéseiben a különböző térségek adottságainak megfelelő, ahhoz igazodó fenntartható mezőgazdasági földhasználat kialakítása fogalmazódik meg olyan módon, hogy az megfeleljen az EU 2078/92 EK Rendeletében foglaltaknak (ÁNGYÁN 2000).

Európai szinten a következő jelentős lépés a vidékfejlesztés megközelítés fejlődésében az 1996-ban szervezett corki konferencia, és ott kiadott Corki Nyilatkozat, mely szerint:

• a fenntartható vidékfejlesztés az Európai Unióban elsőbbséget élvez,

• a vidékfejlesztésben integrált, multiszektorális megközelítést alkalmaznak,

• a gazdasági és szociális tevékenységek terén több lábon állás szükséges,

• a fenntartható vidékfejlesztésnek védenie kell az európai vidéki tájak minőségét és szépségét,

• a fejlesztések során tekintettel kell lenni a területek különbözőségére,

• a jogi szabályozás egyszerűsítendő,

• a vidékfejlesztés minden régió egyéni programján keresztül valósul meg,

• a helyi pénzügyi források, a magánszektor forrásainak összehangolt felhasználására sokféle lehetőség kínálkozik,

• a regionális és helyi hatalom (közigazgatás) hatékonysága technikai segítséggel, partnerséggel, tapasztalatcserékkel és más eszközökkel növelhető,

• a monitoring, az eredményértékelés folyamata az alapok okszerű használatát segíti elő (DORGAI és MISKÓ, 1999).

A Bécsi Nyilatkozat nemcsak az EU tagországaihoz, hanem a csatlakozni kívánó országokhoz is szól. Kijelenti, hogy a fenntartható fejlődés legyen az EU politikájának fő célja jelenleg is, és a csatlakozás után, valamint a csatlakozásra váró országok számára fogalmaz meg vidékfejlesztési sarokpontokat. A csatlakozást segítő pénzügyi eszközök legalább 50%-ának környezetvédelmi célokat kell szolgálnia.

A vidékfejlesztés céljait az EU egységes vidékfejlesztési politikáját felvázoló 1257/1999 EK Rendelet alapján a következőkben foglalhatjuk össze:

az agrárgazdaságok és az agrártermékeket feldolgozó és értékesítő ágazatok szerkezetátalakítása,
megfelelő agrártermelési potenciál kialakítása, új technológiák alkalmazásának bevezetése és a termékminőség javítása,
a nem élelmiszer jellegű termékek termelésének szorgalmazása, ezáltal alternatív munkalehetőségek biztosítása,
a fenntartható erdészeti tevékenység ösztönzése,
a vidéken végzett tevékenységek sokszínűbbé tétele,
az életképes társadalom megőrzése és megerősítése a vidéki térségekben,
a gazdálkodási tevékenységek fejlesztése, a foglalkoztatottság szinten tartása és új munkahelyek teremtése a meglévő munkaerő-potenciál jobb kihasználása céljából,
a kis ráfordítást igénylő mezőgazdasági tevékenységek megőrzése és támogatása,
a környezetvédelmi elvárásokat tiszteletben tartó, nagy természeti értéket képviselő, fenntartható mezőgazdaság megőrzése és támogatása,
az egyenlőtlenségek megszüntetése, az esélyegyenlőség támogatása a férfiak és nők között, különösen a nők által kezdeményezett és megvalósított programok támogatásával.

A közös agrárpolitika (KAP) első pillérének 2003-ban és 2004-ben végrehajtott alapvető reformját követően a Mezőgazdasági Tanács 2005 áprilisában elfogadta a 2007-2013 közötti vidékfejlesztési politika alapvető reformját. A vidékfejlesztési politika alapját a következő három fontos jogi eszköz képezi: a vidékfejlesztésre vonatkozó közösségi stratégiai iránymutatások, az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról szóló tanácsi rendelet és a bizottsági végrehajtási rendelet.

A Közös Agrárpolitika (KAP) finanszírozásáról szóló rendelet rendelkezik két új alap létrehozásáról 2007-re, melyek közül mindegyik a KAP egy-egy pillérét finanszírozza:

• az Európai Mezőgazdasági Garancia Alap (EMGA) az 1. pillérhez,

• az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) - a 2. pillérhez.

Az 1290/2005 számú Tanácsi Rendelet által létrehozott egységes pénzügyi eszköz, az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) 2007. január 1-jén kezdte meg működését. Az összevont támogatási alap elősegíti a mezőgazdaság és az erdészet versenyképességének növelését, a vidéki környezet és a termőföldek minőségének megőrzését, illetve a vidéki lakosság életminőségének javulását, a vidék gazdasági tevékenységének diverzifikálását. Ezek a 2007-2013 közti időszakra érvényes általános célok besorolhatók a Közös Agrárpolitika (KAP) második pillére, a vidékfejlesztés alá. A vidékfejlesztési politika 2007-től tehát egységes programozási és finanszírozási keretbe illeszkedik, és ezáltal javulhat annak koherenciája és átláthatósága.

Az Alap a vidékfejlesztés közösségi szinten meghatározott három célkitűzés megvalósításához járul hozzá:

A mezőgazdaság és az erdészet versenyképességének növelése, szerkezetváltási támogatásokon keresztül
A természet és a vidéki tájak állapotának javítása, a földhasználat eszközén keresztül
Az életminőség javítása, valamint a gazdasági tevékenység diverzifikálásának elősegítése a rurális területeken

Az EMVA forrásai kiegészítik a nemzeti, regionális és helyi szintű fellépést, és hozzájárulnak a közösségi prioritások megvalósulásához. Egy negyedik, ún. „Leader tengely” a Leader közösségi kezdeményezések kapcsán szerzett tapasztalatokat kívánja kamatoztatni. Ez a tengely a vidékfejlesztés célját szolgáló, alulról építkező helyi kezdeményezések megvalósítási lehetőségeit vázolja fel.

A Leader megközelítés célja az, hogy a vidéki gazdaság szereplőit segítse a vidéki területek hosszú távú potenciáljának javításában. További cél az integrált, jó minőségű és eredeti fenntartható növekedési stratégiák kidolgozásának bátorítása a vidéki területek számára, amelyeket tágabb értelemben vett helyi partnerségek, az úgynevezett helyi akciócsoportok készítenek el, és hajtanak végre.

A Leader a 2007-2013 közötti időszakban a Leader I, Leader II és Leader+ kezdeményezéseket követő negyedik generációba lép. A Leader + kezdeményezés keretei között az EU-15-ökben 893 helyi akciócsoport működött. Az EU-10-ben hat új tagállam hasonló kezdeményezést valósított meg. Az EU-15-ben körülbelül 52 millió ember él azokon a területeken, ahol helyi akciócsoportok hajtják végre saját helyi fejlesztési stratégiáikat. A helyi akciócsoportok közötti transznacionális és területközi együttműködéséket a 2000-2006 közötti programozási időszakban is támogatták, ami több mint 300 transznacionális együttműködési projekt, és ennél háromszor több területközi együttműködési projekt megvalósulását eredményezte.

Hazánkban az ORSZÁGOS TERÜLETFEJLESZTÉSI KONCEPCIÓ (2005) megfogalmazása szerint a vidékfejlesztés a vidékies térségek társadalmi, gazdasági és környezeti folyamatainak értékelése alapján a helyi adottságokat érvényesítő, az adott térségben élő emberek részvételével formálódó programok és beruházások meghatározása és megvalósítása. Olyan komplex tevékenység, melynek célja a vidéken élő lakosság életfeltételeinek, életminőségének és jövedelemviszonyainak biztosítása és javítása, ezáltal a vidéki társadalom fennmaradásának, előrehaladásának segítése, harmóniában a vidéki környezet, a természeti táj és kultúrtáj adottságaival, megőrizve annak nem pótolható erőforrásait, megteremtve a vidéki térségek fenntartható fejlődését a vidék adottságainak, sajátosságainak megfelelően. Tehát a vidékfejlesztés mindig térségekre, embercsoportokra, a természeti- és épített környezet együttesére vonatkozik. (KULCSÁR 1998, KULCSÁR-KOZÁRI 1998, BORSOS-NÁBRÁDI 2005, NAGY-PETŐ 1996, GLATZ 2005, OTK, 2005).

CSETE-LÁNG (2005) alapján pedig a vidékfejlesztés a vidékpolitika „operatív” megvalósítója, a feladatok lokális láncolata. MAGYAR (2003) – Elands, B-Wiersum, F. (2001) alapján – négy megközelítési módban mutatja be a vidékfejlesztést, amelyet nehéz egyetlen definícióval megragadni:

Agrár-ruralista megközelítés alapján a gazdálkodók a vidék legfontosabb szereplői és a mezőgazdaság pedig a vidéki térségek gazdasági, ökológiai-környezeti és szociális környezetének aktív formálója.
A szuburbán megközelítés a vidék természetközelségét állítja szembe a városok mesterséges, zsúfolt közegével. E megközelítés alapján a mezőgazdaság nem kap kiemelt szerepet a vidék többi gazdasági szereplője között.
Felzárkóztató, komplex gazdaságfejlesztı megközelítés alapján a vidékfejlesztés legfontosabb feladata az elmaradottság mérséklése, innovatív gazdasági tevékenységek támogatása és a felzárkózást segítő infrastruktúra fejlesztése, valamennyi ágazatot átfogó, komplex fejlesztés keretében.
Endogén fejlesztés megközelítés a térség saját kapacitásának legmegfelelőbb kihasználását helyezi előtérbe, amely garantálja a hosszú távú, fenntartható fejlıdést, mivel a vidéki térségek egyik legnagyobb problémája, hogy a helyben meglévő erőforrásokat nem megfelelően hasznosítják.

A fentiekből következik, hogy a vidékfejlesztés komplex tevékenység, mely komplexitást számos kutató és vidékfejlesztéssel kapcsolatos dokumentum kihangsúlyozza, célja pedig, hogy a vidéki térségek a társadalomban betöltött gazdasági, ökológiai és szociális funkciók ellátására tartósan képesek legyenek (FVM, 1997).

Ezt a komplexitást, valamint a vidékfejlesztés multiszektorális voltát, ebből következően pedig az integrált megközelítés fontosságát támasztja alá a CORK-I DEKLARÁCIÓ (1996) melyben az EU vidékfejlesztési politikájának alapelveit fogalmazták meg (részletesen lásd fentebb). A SITUATION AND OUTLOOK (1997) mindezen túl, a mezőgazdaság multifunkcionálissá válásából kiindulva rámutat a vidéki térségek multifunkcionális jellegére, melynek szerepe, hogy hozzájáruljon az egész társadalom gazdasági, környezeti és társadalmi funkcióinak ellátásához.

MAÁCZ (2002) a vidékfejlesztés gazdasági és társadalmi sajátosságait emeli ki, amikor annak indokoltságát latolgatja. Ez alapján a vidéki területek két meghatározó jellemzőjeként a fogyasztók-termelők városokhoz viszonyított nagyobb földrajzi elszórtságát – ami a tranzakciós költségek növeléséhez járul hozzá – valamint a társadalmi megítélés szempontjából értékes közjavak széles skáláját nevezi meg. A vidékfejlesztés, mint kormányzati beavatkozás szükségességét ezeken a területeken a piaci erők nem megfelelő működése indokolja, vagyis hiányoznak a hosszú távú fejlesztést megalapozó szociális-gazdasági feltételek.

Hasonlóan vélekedik PETŐ és NAGY (1999), amikor az integrált vidékfejlesztés céljainak megvalósítását alapvetően a gazdasági és társadalmi feltételek javításában látja, azon belül is kiemelve az emberi tényezőt. BORSOS és NÁBRÁDI (2005) konkrétan a társadalmi különbségekből eredő problémákat hangsúlyozzák, mint megoldandó feladatot, amely a gazdagság-szegénység közötti szakadék mélyüléséből fakad. Ugyancsak az életszínvonal, az életminőség javítását helyezi a középpontba Magyarország Vidékfejlesztési Programja (MVP 1997), amelynek biztosítása nem önmagában az agrárfejlesztésen vagy infrastruktúra-fejlesztésen keresztül valósítható meg, hanem a rurális térségek ökológiai, társadalmi-kulturális, gazdasági funkciójának megteremtésével.

Fentiekkel szemben BUDAY-SÁNTHA (2001) a vidékfejlesztést, az életminőség javítását a gazdasági teljesítmények növelésében látja. Tehát, a gazdasági és szociális eredetű probléma megoldását a gazdasági tényező – elsősorban a foglalkoztatási és jövedelmi helyzet – erősítésében látja, ami maga után vonja a szociális tényező, azaz az életszínvonal fejlődését.

CSATÁRI (2001) jóval komplexebb megközelítést alkalmaz, megítélése alapján a vidékfejlesztés a sajátos táji, természeti, környezeti, gazdasági, települési és társadalmi jellemzőkkel leírható vidékies (rurális) területek különleges igényeire tekintettel kialakított komplex, integrált fejlesztési beavatkozások rendszere.

A vidékfejlesztés tág térbeli kiterjedéséből következik, hogy magában foglalja a tanyák, falvak és kisvárosok fejlesztését, beleértve a vidéki térségekben folytatott gazdasági tevékenységek versenyképességének, a foglalkoztatási és kereseti viszonyok javítását, az alapvető társadalmi szolgáltatások megőrzését, a települési (lakossági) és termelő infrastruktúrát, az élő és épített környezet értékeinek megóvását, a környezeti károk mérséklését és helyrehozatalát, valamint a vidéki közösségek fejlesztését is (DORGAI 1998, CSÁKI-ELEK 1997).

A vidékfejlesztési programok tehát az adottságoknak megfelelő integráltságban tartalmazhatnak mezőgazdasági, környezetvédelmi, oktatási, közösségfejlesztési, vállalkozásfejlesztési és egyéb elképzeléseket (KULCSÁR 1998), mégpedig a vidéki jólét növelése, a vidéki növekedés ösztönzése, a városba történő elvándorlás lassítása és a vidéki szegénység csökkentése érdekében (CSÁKI-ELEK 1997).

A kutatók vidékfejlesztésről alkotott nézeteit vizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy a vidéki térségekben kialakult problémákat kiváltó okok alapvetően gazdasági, társadalmi és földrajzi tényezőkre vezethetők vissza. A tényezők egyforma fontossággal kezelendők, mivel összefüggésben vannak egymással és kölcsönösen hatnak egymásra. A kialakult probléma kezelésével, azaz a vidékfejlesztés feladataival kapcsolatban egyértelműen komplex, integrált, multifunkcionális tevékenységekre, mind a gazdasági, a társadalmi és az ökológiai-környezeti tényezők együttes figyelembevételére hívják fel a figyelmet.

2.2. A vidékfejlesztés és területfejlesztés kapcsolata

A területi fejlődés legfontosabb jellemzője, hogy térben egyenlőtlenül megy végbe. Ennek oka, hogy a fejlődési tényezők térbeli eloszlása egyenlőtlen, a lényegi funkciók a társadalmilag elfogadható, illetve szükséges mértéken alul vagy felül vannak jelen, ami a működőképességet veszélyezteti. Ennek következtében egy terület vagy település csak részben képes ellátni funkcióját és létrejönnek fejlett, valamint elmaradott területek. Az előnyök a fejlődésre alkalmas területeken halmozódnak, míg a hátrányok az elmaradott területeken korlátozzák a fejlődés lehetőségeit. Ha változnak a társadalmi-gazdasági viszonyok, akkor a területi egyenlőtlenségek is változhatnak, hol a kiegyenlítődés, hol pedig a differenciálódás válik hangsúlyossá, ezáltal a régi egyenlőtlenségek mérséklődhetnek, és újak keletkezhetnek.

A területi különbségek tehát tartósan fennmaradnak, lényegében nem kiegyenlítésről, hanem lassú, időben kitolódó regionális közelítésről lehet csupán szó a nemzetgazdaságok területi egységei között. Ez az egyenlőtlen területi fejlődés indokolja azt, hogy a területi jelenségek keletkezését és változását átfogóan és egymással összefüggésben magyarázzuk és egyben azt is jelenti, hogy a területi fejlettségi különbségek megszűntetése nem tűzhető ki célként, sokkal inkább a különbségek mérséklése. Másrészt a területiség sajátossága maga a különbség, vagy pontosabban a másság fennmaradása és megtartása. Nem lehet azonos szintre hozni egy domináns ipari térséget egy turisztikai régióval. (LACZKÓ 1986, BÉRES 1993, RECHNITZER 1998).

Az egyenlőtlen területi fejlődés mellett a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulása elkerülhetetlen, és az elmaradottság akár olyan méreteket is ölthet, amivel a centrum fejlődését is veszélyeztetheti. Az ilyen periférikus területeken társadalmi feszültségek alakulnak ki, amelyek kiválthatják a hátrányos helyzető régiókból a lakosság elvándorlását, a fejlettebb térségek, városok megszállását, aminek következtében a fejlettebb térségekben is romlani fog a helyzet, mind a foglalkoztatás területén, mind társadalmilag, mind pedig szociálisan (BÉRES–SÜLI-ZAKAR, 1993).

Noha a területi egyenlőtlenségek a gazdasági, társadalmi és egyéb viszonyok következtében alakulnak ki, mégis elsősorban a politika – a területfejlesztésen, településfejlesztésen keresztül – alkalmas ezeknek a folyamatoknak a befolyásolására a társadalmi feszültségek kezelésével, a lemaradó térségek fejlődésének segítésével. A területi hátrányok mérséklése tehát csak a társadalom és a gazdaság egészében végbemenő fejlődési lehetőségek kiaknázása révén lehetséges (BÉRES, 1993).

A TERÜLETFEJLESZTÉSRŐL ÉS TERÜLETRENDEZÉSRŐL SZÓLÓ 1996. ÉVI XXI. TÖRVÉNY alapján a területfejlesztés „az országra, valamint térségeire kiterjedő társadalmi, gazdasági és környezeti területi folyamatok figyelése, értékelése, a szükséges tervszerű beavatkozási irányok meghatározása, rövid, közép- és hosszú távú átfogó fejlesztési célok, koncepciók és intézkedések meghatározása, összehangolása és megvalósítása a fejlesztési programok keretében, érvényesítése az egyéb ágazati döntésekben”. Szűkebb értelemben a területfejlesztés – az ORSZÁGOS TERÜLETFEJLESZTÉSI KONCEPCIÓ (2005) megfogalmazása szerint – „azon fejlesztési beavatkozások és kapcsolódó tevékenységei köre, melyek kifejezetten (elsődlegesen) területi célkitűzéseket szolgálnak, amelyekkel a közösségi szféra tudatosan hat a különböző tevékenységek, jelenségek térbeli megoszlására, illetve működésére, vagy egy adott területegység (régió, megye, kistérség) több szakterületet átfogó, integrált fejlesztését valósítják meg” (OTH, 1996; OTK, 2005).

A területfejlesztésnek kétféle megközelítésmódja ismert. Az egyik a „felülről-lefelé” (top-down) irányuló, centralizált irányítási modell, ahol a finanszírozás is központi költségvetési forrásokból történik. A másik az „alulról-felfelé” (bottom-up) építkező, decentralizált modell, amelyik mind a döntéshozásra, mind a finanszírozásra érvényes, és ahol a területfejlesztés alapját az egyéni döntéshozók alkotják (SARUDI, 2003).

A terület- és településfejlesztés célja a társadalmi-gazdasági fejlődés térbeli feltételeinek biztosítása. Hatására az életkörülmények javulása mellett a gazdaság egészében pozitív változási folyamatok mennek végbe (BÉRES-SÜLI-ZAKAR, 1993).

A területfejlesztési politika alakítása, illetve a célok elérését szolgáló végrehajtás figyelembeveendő alapelvek az OTK (2005) szerint a következők: szubszidiaritás és decentralizáció; térségi és táji szemlélet; rendszerszemlélet, programozás, integrált fejlesztés; hatékonyság és koncentráció; fenntarthatóság, biztonság; nyilvánosság, partnerség; átláthatóság, valamint monitoring és értékelés elve.

FARAGÓ (1987) azt a politikát és megvalósító mechanizmust nevezi területfejlesztésnek, „amely a társadalom térbeni létének a befolyásolásával kíván hozzájárulni a társadalmi újratermelés (termelés-elosztás, csere, fogyasztás) hatékonyságának a növeléséhez”. Ebből következik, hogy a területfejlesztést összefoglaló kategóriaként értelmezi, ami magában foglalja a régió-, a településhálózat- és a településfejlesztést (1. ábra).

FARAGÓ (1987) úgy véli, hogy a területfejlesztés fogalmával kapcsolatosan általánosan elterjedt az a téves szemlélet, hogy kisajátítják a makroszint számára, azaz nagyobb területi egységekre vonatkozóan, vagy több területet érintően használják, a településfejlesztéstől való megkülönböztetés érdekében. A településfejlesztést a területfejlesztés részeként kell tekinteni, aminek ésszerű magyarázata, hogy egy település fejlesztése maga után vonja egy nagyobb terület (régió) megváltoztatását is, hiszen ha a tér egy adott pontját megváltoztatjuk, akkor annak a pontnak a körzetének a struktúrája is közvetlenül megváltozik.

1. ábra

A területfejlesztés részrendszerei

Forrás: FARAGÓ, 1987.

A fentiekhez hasonlóan, LACKÓ (1987) úgy ismerteti a területi fejlődést, min ami magában foglalja mindazokat a változásokat, amelyek egy ország egészére, különböző részeire és településeire jellemzőek, továbbá tartalmazza a természeti erőforrások, a népesség, a termelés, az infrastrukturális hálózatok és ellátó intézmények – azaz, a gazdasági, társadalmi, ökológiai-környezeti tényezők – területi eloszlási és változási viszonyait és a közöttük meglévő kapcsolatot. A területi fejlődés tehát magában foglalja mind az urbanizáció, mind pedig a településfejlődés fogalmát, annál is inkább, mivel a településfejlődés a területi fejlődés megjelenési formája, a település pedig nem egyéb, mint az egyenlőtlen területi fejlődés egyik kézzelfogható eredménye. A települések fejlődésének sajátosságait csak a területi fejlődés általános törvényszerűségei alapján lehet megérteni, magyarázni.

A területfejlesztés/településfejlesztés viszonyával kapcsolatosan két uralkodó szemléletmódot ismertet. Az egyik közelítésmód szerint a területi fejlődés társadalmi-gazdasági szempontokkal azonosítható, míg a településfejlődés alapvetően műszaki jellegű. A másik felfogás a településfejlődést alárendeli a területi fejlődésnek, annak részeként tekinti. A szerző osztja ez utóbbi véleményt, azzal a kiegészítéssel, hogy a területi fejlődést különböző szinteken, de mindig komplexen (valamennyi tényező figyelembevételével) kell értelmezni (LACKÓ 1982, LACKÓ 1987).

Az előbbiekkel egyetemben BÉRES és SÜLI-ZAKAR (1993) is a területfejlesztésnek rendeli alá mind a regionális fejlesztést, mind pedig a településfejlesztést, hangsúlyozva, hogy ez az alárendeltségi viszony nem juthat érvényre az intézményrendszer feladat-megosztási területeiben. Helytelen lenne a munkamegosztást úgy értelmezni, hogy a településfejlesztés az önkormányzatok dolga, a többi feladat pedig a kormányra hárul. A településfejlesztésben is jelentkeznek kormányzati feladatok, valamint a nagytérségi kapcsolatok, a településhálózat fejlődésében az önkormányzatok is érdekeltek.

A vidékfejlesztés-területfejlesztés viszonyával kapcsolatosan KULCSÁR (1998), valamint KULCSÁR és KOZÁRI (1998) az alábbi három megközelítést mutatja be:

A vidékfejlesztés a területfejlesztésnek alárendelt tevékenység – ez a nézet elsősorban a makro-regionális fejlesztés szakemberei körében terjedt el. Ebben a körben az a szemléletmód uralkodik, hogy a „vidékfejlesztési program: a vidéki területekre kidolgozott területfejlesztési program”. Ez a szemléletmód valamelyest felfedezhető a 2005-ös OTK-ban, ahol is a vidékfejlesztést a területfejlesztési politika hat alapvető pillére egyikeként sorolták be. Ugyancsak ebbe a csoportba sorolható FARAGÓ (1987), LACKÓ (1986, 1987), BÉRES és SÜLI-ZAKAR (1993) álláspontja, igaz a meghatározásaikban konkrétan a vidékfejlesztés még nem szerepel, de a gondolatmenetük alapján a vidékfejlesztést a településfejlesztéshez hasonlóan a területfejlesztés alárendelt tevékenységeként tüntetnék fel.

Szintén ezt a közelítésmódot vallja BUDAY-SÁNTHA (2001), aki abból indul ki, hogy egy társadalom rendelkezésére álló tér, terület kisebb egységeiben, a tájakban, a természeti adottságoktól, az adott térség gazdasági és szociális fejlettségétől, állapotától függően eltérő fejlesztési irányok (urbánus, ipari, mezőgazdasági, turisztikai) kapnak nagyobb hangsúlyt. Úgy fogalmaz, hogy az ország egésze valaha „vidék”-nek számított, viszont a fejlődéssel, az egyéb funkciók erősödésével a vidéki térségek aránya egyre csökken.

Ebben az értelemben tekinti a vidékfejlesztést a területfejlesztés egy sajátos területének, egyik – az agrártérségekre jellemző – irányának. KOVÁCS (2003), csatlakozva e nézet képviselőihez, azt a magyarázatot adja, hogy a hazai körülmények között a vidék problémáit nem lehet elszakítani az adott területi egység (régió, megye) fejlesztési kérdéseitől. A területfejlesztésen belül azért van szükség vidékfejlesztésre is, mert egyébként a területfejlesztést célzó támogatások nem jutnának el a legrászorultabb településekig és szereplőkig. A területfejlesztés fentebbi értelmezéseivel összehasonlítva ez túlságosan leegyszerűsítő és sarkos nézőpont, mivel a területfejlesztési feladatokból nem vonhatók ki a vidékfejlesztési feladatok, a vidék problémáit nem lehet az adott területi egység fejlesztési kérdéseitől függetlenül kezelni.

A vidékfejlesztés és a területfejlesztés között nincs értelmezhető viszony. Ez az álláspont visszaszorulóban van, mivel a két fogalom között valamilyen kapcsolat mindenképpen létezik,a melynek jelentősége igen nagy.
A vidékfejlesztés és területfejlesztés sajátos mellérendelt viszonyban áll egymással. Ezt a szemléletmódot a szerző, illetve szerzőpáros is osztja. A kapcsolat úgy jellemezhető, hogy a területfejlesztés a regionális szintű nagyberuházások, infrastrukturális fejlesztések megvalósulását jelenti, régiókon belül és régiók közötti összehangolt koncepciók alapján, biztosítva ezzel a vidékfejlesztés „fizikai” hátterét, elsősorban a gazdasági, gazdaságföldrajzi, műszaki és pénzügyi tényezőkre koncentrálva. A vidékfejlesztés pedig az emberi erőforrásokra, a helyi közösségekre és a helyi társadalom gazdasági-társadalmi szereplőire, az ökológiai tényezőkre és a kultúrtájra koncentrál.

Részletesen foglalkozik a kérdéssel FEHÉR (1998), aki úgy tartja, hogy a két fogalom viszonya nem jellemezhető a „rész-egész” relációval, mert a kettő nem egyenlő egymással. A vidékfejlesztési politika kapcsolatrendszerét szemléltető ábrájában ezt az álláspontját érvényre juttatja.

Függetlenül attól, hogy melyik álláspont képviselőiről van szó, azt lehet megállapítani, hogy mindannyian arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy a területfejlesztést, településfejlesztést és a vidékfejlesztést nem külön-külön, hanem együttesen kell vizsgálni, tervezni. A területfejlesztés-vidékfejlesztés kapcsolatának meghatározásakor elsődlegesen abból kell kiindulni, hogy egyrészt a területfejlesztés nem makroszinten kezelendő, másrészt pedig, a településfejlesztés maga után vonja a térség fejlődését. E két megállapítás egyértelmővé teszi, hogy van kapcsolat a vidékfejlesztés és területfejlesztés között.

Amennyiben az utóbbi meghatározást vizsgáljuk önmagában a vidékfejlesztés oldaláról, akkor arra a következtetésre lehet jutni, hogy a vidék fejlődése maga után vonja adott térség fejlődését, és ilyen alapon a településfejlesztéshez hasonlóan a vidékfejlesztést is a területfejlesztés részeként kell tekinteni. Annak eldöntésére, hogy a két fogalom alá- vagy mellérendelt kapcsolatban áll egymással, a két politika alapelveinek összehasonlítása magyarázatul szolgálhat. Ha ugyanis a vidékfejlesztés a területfejlesztés alárendeltje, akkor annak alapelveinek kivétel nélkül meg kellene jelenniük a területfejlesztési politika alapelveiben. Erről azonban nincs szó. Átfedések vannak – ami szintén a két politika közötti kapcsolat létezését és annak fontosságát támasztja alá – úgymint szubszidiaritás, fenntarthatóság, programozás és integrált megközelítés, azonban a vidékfejlesztési politikának olyan további speciális alapelvei is megjelennek (a vidék előtérbe helyezése, diverzifikáció, egyszerűsítés és racionalizálás, az irányítás és vezetés kapacitásának növelése), amelyekkel a területfejlesztési politika alapelvei között nem találkozunk és ez fordítva is igaz.

A fentiek alapján a vidékfejlesztés-területfejlesztés bonyolult kapcsolatrendszerét a 2. ábra foglalja össze:

2. ábra

A vidékfejlesztés és területfejlesztés kapcsolata, részrendszerei

Forrás: FARAGÓ, 1987 alapján.

KULCSÁR és KOZÁRI (1988) szerint szükséges a vidékfejlesztés és a területfejlesztés közötti különbségeket külön is tárgyalni. A vidékfejlesztés fogalma egyszerre tűnik túl tágnak, megfoghatatlannak és szűknek is, hiszen egyfelől a vidéken minden tervezett változás vidékfejlesztés lehet, másfelől pedig a vidék fogalmának tisztázatlansága miatt vonatkozhat szinte az egész országra. A zavart tovább fokozza az, hogy sokan úgy látják, vidékfejlesztés minden olyan ágazati fejlesztés, ami vidéken valósul meg. Így minősül időnként vidékfejlesztésnek az agrárfejlesztés, a területfejlesztés, és a környezetgazdálkodás.

Végeredményben megállapítható, hogy a vidékfejlesztés a területfejlesztéssel sajátos, egyszerre alá- és mellérendelt viszonyban álló fogalom, amelynek kötődése van a mezőgazdasághoz is, mivel komplex fogalom, nem szűkíthető le a mezőgazdasági fejlesztések területére, sőt ezeknek sok esetben nincs is kiemelt jelentőségük.

MÁRAI (2001) megközelítése szerint a terület- és vidékfejlesztés fogalmának fő különbségei a következők:

• a területfejlesztés főképpen az a tevékenység, amikor a központi és hatalmi döntések, programok, pályázatok stb. alapján országos és nagytérségi beruházások, fejlesztések valósulnak meg,

• a vidékfejlesztés kiemelten azokat a tevékenységeket jelenti, amikor bárhol (akár városban, falun vagy a fővárosban) lévő helyi kezdeményezések, döntések stb. alapján lakóhelyi és kistérségi fejlesztések, beruházások valósulnak meg.

A nemzetközi szakirodalomból világosan kiolvasható, hogy a területfejlesztés legfontosabb részei a városfejlesztés, a vidékfejlesztés és a regionális fejlesztés. Ezek a részterületek egymás mellett és egymást átszőve léteznek (MÁRTON 1998).

Ugyancsak érzékeny terület a vidékfejlesztés és a mezőgazdaság viszonya. Sok szerzőnél a mezőgazdaság fejlesztése egyet jelent a vidékfejlesztéssel. A mezőgazdaság és a vidékfejlesztés kapcsolatára sem igaz azonban, hogy egyik a másik részhalmaza lenne (KOVÁCS 1998, KULCSÁR 1998, SZAKÁL 1998). Hasonló véleményen van DORGAI (2000) is.

SARUDI (2000) megállapította, hogy valamennyi nemzetgazdasági ágazat között az agrárgazdaság kötődik legszorosabban a vidékhez, különösen azért, mert a vidék az agrárgazdaság – különösen pedig a mező- és erdőgazdaság – működtetésének tere és munkaerő-szükségletének forrása.

KULCSÁR (1998) szerint a vidékfejlesztés számára a mezőgazdaság tehát az egyik lehetséges és fontos aktivitási terület, ahol a kifejtett tevékenység az adott terület adottságaitól, sajátosságaitól, az ott élő emberek gazdasági, társadalmi, kulturális helyzetétől függ, és nem kötődhet egy termék- vagy szektorközpontú mezőgazdasági elképzeléshez.

UDOVECZ (2001) rávilágít arra, hogy a világ fejlett gazdasággal és korszerű agrárszektorral rendelkező régióiban élelmiszerekből rendre túltermelés mutatkozik. Ezekben az országokban régóta keresik a gyógyírt az új agrármodellre. Az Európai Unió már többször megreformált közös agrárpolitikája néhány éve a több funkciójú mezőgazdaság jövőképében véli a megoldást megtalálni (HAMZA és munkatársai 2002).

FORGÁCS (2003) véleménye alapján a mezőgazdaság vidékfejlesztésbeli szerepének mértékét alapvetően a kapott támogatások nagysága határozza meg és csak kisebb részben a szektor belső erőforrásai. Az agrárgazdaság és a vidéki gazdaság között kétoldalú kapcsolat áll fenn. Ahogy a vidéki gazdaság diverzifikálódik, a helyi mezőgazdasági szektort megváltoztatja az új szociális-gazdasági környezet. A vidéki nem mezőgazdasági szektor befolyásolja az agrárszektor szerkezetét, mivel alternatív munka-, földhasználati- és befektetési lehetőséget kínál.

DORGAI (2001) szerint szembe kell néznünk azzal, hogy a mezőgazdaság termelő tevékenysége nemcsak – és sok helyen nem is elsősorban – az anyagi javak előállítását jelenti, hanem a kultúr-táj, a természeti értékek megőrzését és újratermelését, sőt bizonyos kulturális hagyományok és értékek megőrzését is.

MAÁCZ (2001) kutatásai során megállapította, hogy a vidékfejlesztésnek vannak a mezőgazdasággal összefüggő és a mezőgazdasággal össze nem függő céljai, amit a 3. ábra alapján mutatunk be.

3. ábra

A vidékfejlesztés és a mezőgazdaság kapcsolatrendszere

Forrás: MAÁCZ (2001).

2.3. A vidékfejlesztési politika

2.3.1. A vidékfejlesztési politika az Európai Unióban

A nyolcvanas évek elejéig a mai értelemben vett vidékfejlesztési politika nem létezett az Európai Gazdasági Közösségben. Politikai nézőpontból a vidék fő funkciója a megbízható élelmiszerellátás biztosítása volt. A vidék számára gyakorlatilag az egyetlen lényeges európai uniós politikát a Közös Agrárpolitika jelentette.

MAÁCZ (2001) kutatásai során megállapította, hogy az EU vidékfejlesztési politikájának lényegét akkor érthetjük meg, ha felismerjük annak kettős természetét: a vidékfejlesztés egyrészt a Közös Agrárpolitika része és egyre inkább annak második pillérévé válik, másrészt intézményrendszere, regionális megközelítése, valamint a mezőgazdaság egyéb gazdasági tevékenységek közé való beágyazottsága révén részévé válik a regionális, tehát területfejlesztési politikáknak. A vidékfejlesztés és a területfejlesztés, mint közösségi politikák nagyjából párhuzamosan fejlődtek, amíg mai, integrált formájukat elérték. A vidékfejlesztés a mezőgazdasági strukturális politikából fejlődött ki.

A vidékfejlesztés tehát az Európai Unióban, kettős természete lévén, a struktúrapolitikához és az agrárpolitikához egyaránt kötődik. Az EU Közös Agrárpolitikájának (KAP) jellemzője az újabb és újabb kihívásoknak való megfelelés miatti folyamatos fejlődés, amelyet a KAP reformjai révén követhetünk nyomon. A vidékfejlesztés a Közös Agrárpolitikában valamilyen formában mindig jelen volt, kezdetben azáltal, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számára megteremtette a megfelelő életszínvonalat, egyben hozzájárult a vidéki lakosság helyben tartásához, a vidék megőrzéséhez, később a strukturális politikán keresztül a mezőgazdaság szerkezeti problémáival foglalkozva.

Igazán hangsúlyozottá azonban csak a második KAP reform (az ún. AGENDA 2000 keretében) bevezetése után vált, amikor – a vidékfejlesztés egyre növekvő szerepét tükrözvén – az agrárpolitika második pillérévé emelték és egyben egységes rendeletbe foglalták (1257/1999 EK rendelet) a vidékfejlesztési intézkedéseket. A két pillér közül továbbra is a piacpolitika kapta a nagyobb szerepet a támogatások 80%-ával és a kizárólagos uniós finanszírozással. A vidékfejlesztés ezzel szemben nemzeti társfinanszírozást igényelt.

A strukturális politikában a vidékfejlesztés 1987-ben az Egységes Európai Okmány aláírásával és hatályba lépésével jelent meg, konkrétan azáltal, hogy beillesztette a Római Szerződésbe a „gazdasági és szociális kohézió” szükségességét. A Strukturális Alapok első reformjára 1988-ban került sor, melynek lényege, hogy az erőforrásokat a legsúlyosabb szerkezeti problémákra összpontosítsák. A reform további részeként költségvetési időszakokat határoztak meg, amelyekben előre kijelölték a fejlesztési célkitűzéseket, az azokhoz rendelt támogatások összegét és felhasználásuk módját.

Az Európai Bizottság 1991-ben az ún. „Közös agrárpolitika fejlődése és jövője” c. dokumentumban már kiemelten hangsúlyozta, hogy a rurális fejlődés nem csupán a mezőgazdasági szektortól függ, azaz a vidéki lakosság helyben tartásához, a vidéki életminőség és jövedelmi színvonal fejlődéséhez más gazdasági tevékenységeket is ösztönözni kell.

A Strukturális Alapok második reformja 1993-ban lépett érvénybe. Ennek három legfontosabb eredménye, hogy jelentősen megemelték a Strukturális Alapoknak juttatott összeget, a legelmaradottabb országok támogatására létrehozták a Kohéziós Alapot, valamint meghatározták a támogatások odaítélése során figyelembeveendő alapelveket, melyek: a koncentráció, programközpontúság, partnerség, addicionalitás és szubszidiaritás.

A vidék gondjaira azonban először az Európa Tanács 1996-ban elfogadott „Vidéki Területek Európai Alapokmánya” c. dokumentum irányította rá a figyelmet, amelyben a vidék fejlődésének komplex jellege került megfogalmazásra, vagyis a gazdasági, társadalmi, ökológiai-környezeti szempontok egységes kezelésének szükségessége. A dokumentum továbbá kimondja, hogy az ágazati hatékonyság helyett a területi hatékonyság növelését kell előtérbe helyezni.

A vidékfejlesztés céljainak meghatározására és az azok eléréséhez szükséges tevékenységek, akciók kijelölésére 1996-ban került sor a Bizottság által Cork-ban megrendezett Európai Vidékfejlesztési Konferencián, amelynek írásos dokumentuma a „Cork-i deklaráció”. E dokumentum hangsúlyozta első ízben, hogy a vidékfejlesztési politikának a közös agrárpolitika integráns részévé kell válnia. Tíz pontban fogalmazta meg azokat az alapelveket, amelyek mentén a vidékpolitikát alakítani szükséges. Ezek: a vidék előtérbe helyezése, integrált megközelítés, diverzifikáció, fenntarthatóság, szubszidiaritás, egyszerűsítés, programozás, finanszírozás, irányítás, valamint az értékelés és kutatás.

A 2000-2006-os programozási időszakban a Strukturális Alapok nyújtotta támogatásokat és a hozzájutás feltételeit az Európai Tanács 1260/1999. sz. rendelete szabályozta. Ezeknek a támogatásoknak a gazdasági és társadalmi kohézió erősítése volt a célja, és ennek érdekében a Közösség a különböző régiók fejlettségi szintje közötti eltérés és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók vagy szigetek – a vidéki térségeket is beleértve – elmaradottságának csökkentésére törekedett.

A Strukturális Alapok a 2000-2006 közötti időszakban – az AGENDA 2000 koncentrációs, egyszerűsítési és decentralizációs céljainak megfelelően – a következő három célkitűzés megvalósításához járultak hozzá:

1. Célkitűzés – a fejlődésben lemaradt régiók fejlesztésének és strukturális alkalmazkodásának elősegítése:

Ide tartoztak azok a NUTS II. szintjének megfelelő régiók, amelyekben a vásárlóerő-paritáson mért, az utolsó három évre vonatkozó, 1999. március 26-án rendelkezésre álló közösségi adatok szerinti egy főre eső GDP nem éri el a közösségi átlag 75%-át. Szintén kiterjed a célkitűzés a legkülső régiókra (a francia tengerentúli megyékre, az Azori-szigetekre, a Kanári-szigetekre és Madeirára), amelyek egyike sem éri el a 75%-os küszöbértéket, valamint Ausztria, Finnország és Svédország gyéren lakott régióira. Magyarország is ebbe a célkitűzésbe került a csatlakozás után.

2. Célkitűzés – a strukturális nehézségekkel küzdő térségek gazdasági és társadalmi szerkezetváltásának támogatása:

Ebbe a célkitűzésbe tartoztak azok a strukturális problémákkal küzdő régiók, amelyek társadalmi-gazdasági átalakítása támogatandó, és amelyek népessége vagy területe elég nagy – de együttvéve nem haladhatja meg a Közösség össznépességének 18%-át. Ide tartoztak különösen az ipari és szolgáltatási ágazatokban társadalmi-gazdasági változásban lévő térségek, a hanyatló vidéki térségek, a nehézségekkel küzdő városi térségek és a halászattól függő, válságban lévő térségek.

3. Célkitűzés - az oktatási, képzési és foglalkoztatási politikák és rendszerek kiigazításának és korszerűsítésének támogatása:

A célkitúzés keretében támogatásra jogosult térségek az 1. célkitűzés hatókörén kívül eső térségek.

A célkitűzések finanszírozásának pénzügyi eszközei az alábbiak voltak:

Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA): alapvető feladata a gazdasági és társadalmi kohézió elősegítése a fő regionális egyenlőtlenségek kiküszöbölésével és a régiók fejlesztésében és átalakításában való részvétellel. Ezért az ERFA hozzájárult a fenntartható fejlődés elősegítéséhez és a tartós munkahelyek teremtéséhez is.

Európai Szociális Alap (ESZA): a munkanélküliség megelőzésére és a munkanélküliség elleni küzdelemre irányuló intézkedéseket, valamint a humán erőforrások és a munkaerőpiacba történő társadalmi beilleszkedés fejlesztésére irányuló intézkedéseket támogatja annak érdekében, hogy elősegítsék a foglalkoztatás magas szintjét, a férfiak és nők közötti esélyegyenlőséget, a fenntartható fejlődést, valamint a társadalmi és gazdasági kohéziót.

Európai Mezıgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) Orientációs Részlege: Az EMOGA az Európai Közösségek általános költségvetésének részét képezte. Az Orientációs részleg finanszírozta azokat a vidékfejlesztési intézkedéseket, melyek nem tartoztak a Garanciarészleg finanszírozási körébe. Ilyenek:

- a fejlődésben lemaradt régiókat érintő vidékfejlesztési intézkedések kiadásai

- a vidékfejlesztési közösségi kezdeményezéshez kapcsolódó kiadások.

Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz (HOPE): a halászati erőforrások és azok kiaknázása közötti fenntartható egyensúly megteremtését, a halászati szektor gazdaságai versenyképességének és fejlődésének elősegítését, a halászati termékek piaci kínálatának és feldolgozottsági szintjének emelését, valamint a halászattól függő területek revitalizációját támogatta.

Az egyes alapok a következők szerint járultak hozzá a három célkitűzés megvalósításához:

1. célkitűzés: ERFA, ESZA, EMOGA Orientációs Részlege és HOPE

2. célkitűzés: ERFA és ESZA

3. célkitűzés: ESZA.

Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) két részre tagolódott. A Garancia rész – amely döntően a piaci beavatkozások (közvetlen kifizetések) forrása volt – tette ki a 92-95%-át, míg a vidékfejlesztés ún. strukturális, ill. kísérő intézkedéseit finanszírozó Orientációs rész a maradék 5-8%-ot. Az EMOGA Orientációs részlegéből az 1. Célterületen a vidékfejlesztés került támogatásra, kivéve a kedvezőtlen adottságú területek kompenzációs kifizetéseit, valamint a három kísérő intézkedést, amelyek az EMOGA Garancia részlegéből kerültek kifizetésre. Ezen kívül a LEADER+ közösségi kezdeményezést is ez előbbi részleg finanszírozta.

A Garancia rész nem tartozott a strukturális alapok közé, ide azok a vidékfejlesztési intézkedések – horizontális intézkedések –sorolódtak, amelyek a közös agrárpolitikához közel álltak és amelyeket az unió teljes területén egységesen alkalmaztak. Ezek tették ki az EMOGA Garancia részlegéből támogatott vidékfejlesztés 52%-át, míg a maradék 48%-ot az 1. Célterületen kívüli területek kapták.

A 2007-2013-as időszakban az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatást az Európai Unió Tanácsa 1698/2005/EK rendelete szabályozza. Ez az új rendelet és az ebben előírt támogatási rendszer a 2000-2006 között fennálló rendszer helyébe lépett, és ezért hatályon kívül helyezte az 1257/1999/EK rendeletet 2007. január 01-jei hatállyal. Ez alól egyes, a hátrányos helyzető térségekre vonatkozó rendelkezések kivételt képeztek, ezek csak 2010. január 01-jén adták át helyüket a korábbi szabályoknak.

Az új vidékfejlesztési politika létrehozásának két fő motivációja volt, Egyfelől a KAP 2003-as reformjának elfogadása, amelynek kulcsgondolata a támogatás és a termelés közötti kapcsolat szétválasztásáról szólt. Emellett a KAP finanszírozásának reformja 2007-ig egy olyan egységes keret bevezetését irányozta elő, amely két pilléren nyugszik. Egyrészt, valamennyi meglévő szabály egyetlen rendeletbe történő foglalása, másrészt olyan új alapok létrehozása, amelyek a lehetőségekhez mérten ugyanazokat a szabályokat alkalmazzák: az Európai Mezőgazdasági Garancia Alap (EMGA) és az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap (EMVA).

Másrészt a Bizottság ezen kívül erősíteni kívánta az EU vidékfejlesztési politikáját is, valamint egyszerősíteni annak végrehajtását. Ennek megfelelően az új alapokra helyezett vidékfejlesztési politika jellemzői:

az eddigi két finanszírozási forrás, öt programozási rendszer és a három különböző irányítási és ellenőrzési rendszer helyett egyetlen finanszírozási és programozási eszköz megteremtése (EMVA)
a közösségi prioritásokra fokozottabban kiélezett stratégia
az ellenőrzés és értékelés megerősítése, jobb tájékoztató visszajelzés, illetve a számlaelszámolás keretében a vidékfejlesztés valamennyi kérdésére kiterjesztett ellenőrzési rendszer

A jelenlegi vidékfejlesztési politika három fő területre koncentrál: élelmiszergazdaság, környezet, valamint a szélesebb értelemben vett vidéki gazdaság és vidéki népesség, amely alapján az EMVA célkitűzései a vidékfejlesztés támogatására a következők:

- a mezőgazdaság és az erdészet versenyképességének javítása a szerkezetátalakítás, a fejlesztés és az innováció területén

- a környezet és a vidék minőségének javítása a termőföld-hasznosítás támogatása révén

- az életminőség javítása a vidéki területeken és a gazdasági tevékenység diverzifikálásának ösztönzése.

A támogatások odaítélésének feltétele, a közösségi stratégiai iránymutatások elfogadását követően nemzeti stratégiai terv benyújtása, amelynek végrehajtása vidékfejlesztési programokon keresztül történik. Adott tagállam benyújthat egy, a tagállam egész területére vonatkoztatott programot, vagy több regionális programot.

Az Európai Unió Tanácsa négy tengelyben határozta meg az EMVA támogatási prioritásait az alábbiak szerint:

1. tengely: A mezőgazdasági és erdészeti ágazat versenyképességének javítása

2. tengely: A környezet és vidék fejlesztése

3. tengely: A vidéki élet minősége és a vidéki gazdaság diverzifikálása

4. tengely: LEADER (4. ábra).

Az állami részvétel minimális mértékét az 1. és 3. tengely esetében 10%-ban, a 2. tengely esetében 25%-ban, míg a 4. tengely esetében 5%-ban határozza meg a rendelet. A 4. tengelynél a Cseh Köztársaság, Észtország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Lengyelország, Szlovénia és Szlovákia tekintetében a pénzügyi hozzájárulás úgy is érvényesíthető, hogy átlagban az EMVA teljes hozzájárulásának minimum 2,5%-át a 4. tengelyre kell fordítani.

4. ábra

A vidékfejlesztés tengelyei (2007-2013)

Forrás: MAÁCZ-KÓNYA (2004).

A 2007-2013-as időszakra vonatkozóan, pénzügyi szempontból a Bizottság azt a javaslatot tette, hogy 88,75 milliárd eurót szánjanak erre a politikára. Ehhez az összeghez még hozzáadódik a moduláció minden évben – az összes célkitűzés esetében – mintegy 8 milliárd euróval ugyanarra az időszakra.

Ezt a pénzügyi javaslatot az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság 2004. július 01-jei saját kezdeményezésű véleményében a kitűzött célokhoz képest szerénynek ítélte meg. Az Európai Bizottság elismerte, hogy míg az EU lakosságának kétharmada él vidéki övezetekben, addig az EMVA-nak odaítélt költségvetés a regionális politikának juttatott kiadások 28%-ának és a KAP 1. pillérének kiadásai 32,5%-ának felel meg. Ezért nem megengedhető, hogy a vidéki övezetek esetén az EMVA legyen az egyedüli finanszírozó eszköz, ugyanis ez a vidéki övezetek „elgettósodását” eredményezné. Szükséges lenne erősíteni e politika komplementaritását a regionális politikával és a humán erőforrások fejlesztésének politikájával.

2.3.2. Vidékfejlesztés Magyarországon

Magyarországon a mezőgazdaság és erdőgazdaság a nemzetgazdaság egyik meghatározó ágazata volt a rendszerváltás előtti időszakban. Mára szerepe nagymértékben lecsökkent, de jelentősége még mindig alapvető fontosságú és nem csak gazdasági területen, hanem társadalmi, szociológiai és politikai értelemben is. (KAPRONCZAI 2003). Nemzetgazdasági szerepe mellett nem elhanyagolandó (és talán túl is mutat azon) a vidékgazdaságban betöltött jelentősége, mivel napjainkban és középtávon is meghatározó térhasználati mód a vidéki területek nagyobb részén és a vidéki települések döntő hányadában. FEHÉR és DORGAI (1998) a vidékgazdaságon belül a mezőgazdaság szerepét hét pontban emelték ki:

A mező- és erdőgazdaság – az Európai Unió országaihoz hasonlóan – a legjelentősebb területhasznosító. Összességében az ország 9,3 millió hektár területének 83%-át hasznosítja, ami a vidéki területekre vonatkozóan 90%-ot jelent, ez jellemzően magyar sajátosság. Az összterület mintegy 63%-a mezőgazdasági művelés alatt áll, ennek is nagyobb hányada szántóként hasznosul (77%). Ez Európában egyedülálló, ROMÁNY (2003) szerint a magyar föld hungarikum lehetne. A mezőgazdasági területeken kívül fontos még megemlíteni az erdő 19%-os, valamint a gyepterületek 11%-os arányát. A művelési ágak változását vizsgálva 1990-2004 között megállapítható, hogy minden ágban területi csökkenés következett be.

A mezőgazdasági terület mintegy 10%-os csökkenése főként a szántó- (5%), kert- (70%) és gyephasznosítás (11%) térvesztéséből adódik. A mezőgazdasági területek csökkenésével párhuzamosan a művelés alól kivett területek növekedése figyelhető meg (47%). A földterületi adottságainkhoz olyan kedvező termelési tényezők párosulnak, mint domborzat, klíma, talajminőség, termelési hagyományok, amelyek mással nem pótolható erőforrást jelentenek (KAPRONCZAI 2003, DORGAI 2000) (4. táblázat).

Az adatok időbeni összehasonlíthatóságát a számbavétel többszöri változtatása miatt körültekintően kell kezelni (a kerteket 1992-től művelés alól kivett területként tartották nyilván, majd 1995-től folyamatosan a tényleges hasznosításuk szerinti művelési ághoz kerültek – KAPRONCZAI 2003). A rendszerváltást követően a „kárpótlásnak nevezett földárverések” új földtulajdon és földhasználati viszonyokat teremtettek Magyarországon. Mind a földtulajdont, mind a használatot tekintve a magántulajdon, valamint annak társulási formái váltak uralkodóvá a magyar agráriumban (ROMÁNY 2002). A földhasználat jelenlegi alakulását, az egyéni gazdálkodók dominanciáját kiválóan szemlélteti a 4. táblázat. A bemutatott adatok alapján megállapítható, különösen a mezőgazdasági területek (57,5%), de a termőterületek (50,4%) esetében is az egyéni gazdálkodók földhasználata az uralkodó.

4. táblázat

A földhasználat alakulása gazdálkodási formák szerint (%) (2005)

Megnevezés	Gazdasági szervezet	Egyéni gazdálkodók	Egyéb	Összesen
Mezőgazdasági terület	37,7	57,5	4,8	100,0
Termőterület	45,6	50,4	4,0	100,0

Forrás: KSH 2006.

A mező- és erdőgazdaság – az Európai Unió országainak többségétől eltérően – a magyar vidéken még ma is jelentős foglalkoztató. A vadgazdálkodással, halászattal valamint az élelmiszeripari ágazattal együttesen a foglalkoztatottak 8,9%-a számára biztosít ma is munkahelyet (KSH, 2006). Ha viszont a mező- és erdőgazdaságban foglalkoztatottak számának alakulását vizsgáljuk a teljes foglalkoztatotti létszámon belül, azt tapasztaljuk, hogy az 1990. évi 15%-ról 2004-re 5%-ra (194 ezer fő) esett az arányuk. Meg kell jegyezni, hogy ez utóbbi a lakossági munkaerő-felmérés adata (magánháztartásokra terjed ki), azokkal a gazdasági szervezetekben munkát vállalókkal és egyéni gazdaságokban munkát végzőkkel számol, akiknek a fő jövedelemszerző tevékenysége a mezőgazdasági tevékenység.

Az EU-ban és hazánkban is, a mezőgazdasági gazdasági szervezetek és egyéni gazdálkodók munkaidő ráfordításban jelentkező különbségek szükségessé tették az éves munkaerőegység (ÉME) fogalmának bevezetését. Ez a néhány órás munkavégzés teljes munkaidős munkavégzésre (évi 1800 óra) átszámítását teszi lehetővé, összehasonlíthatóvá téve a gazdasági szervezetekben és az egyéni gazdaságokban végzett munka nagyságát, valamint lehetővé téve a fizetett-nem fizetett munkavégzés elkülönítését. Ez alapján 2005-ben 512 ezer dolgozó éves munkájának megfelelő munkamennyiséggel hozták létre az év folyamán megtermelt mezőgazdasági terméket (a lakossági statisztika 2,6-szerese)! A fizetett munka pedig az összes munkaerő ráfordítás egynegyedét sem (23%) tette ki (KSH 1991, KSH 2002, KSH 2006, KSH 2006).

Az agrárágazatban foglalkoztatottak egyik legfőbb jellemzője azok kedvezőtlen korösszetétele, a középkorú és az idősödő korosztályokhoz tartozik a mezőgazdasági munkaerő 59%-a. Iskolai végzettség tekintetében pozitív változásnak tudható be, hogy a foglalkoztatottak közel 60%-a rendelkezik középfokú végzettséggel, viszont negatívumként említendő, hogy még mindig magas az alacsony végzettségű munkaerő aránya (a foglalkoztatottak egyharmadát teszi ki – KAPRONCZAI 2003).

A magyar mező- és erdőgazdaság – az Európai Unió országaitól eltérően – viszonylag jelentős mértékben járul hozzá a GDP-hez. 1990-ben a GDP-termelésben 12,5%-ot tett ki a részaránya, és bár 2004-ben ez az arány már csak 3,3%-os volt, de figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a nagyüzemek alaptevékenységen kívüli tevékenységei 1991-1992-ben nagyrészt önállósultak, és „kikerültek” az ágazatból, valamint a statisztikai osztályozásban is változtatások történtek. A mezőgazdaság GDP-hez való hozzájárulásában megfigyelhető aránycsökkenés továbbá betudható annak is, hogy a nemzetgazdaság más szektorai ez idő alatt jelentősen bővítették termelésüket.

Amennyiben a tágabban értelmezett agrárgazdaság – az „agribusiness” – részesedését vizsgáljuk, azaz a mezőgazdaság mellett figyelembe vesszük az élelmiszeripar és egyéb kapcsolódó iparágak részesedését, akkor 12-15%-os részarányt állapíthatunk meg a GDP-termelésben (KAPRONCZAI 2003, KSH 2006). A vidékfejlesztést tekintve mindez azért fontos, mert ez a teljesítmény is jellemzően a vidékre koncentrálódik.

4. A mező- és erdőgazdaság a feldolgozóipar alapanyag szállítója, s jelentős exportőr. A feldolgozóipar tekintetében az integráció hiányosságai gyengítették az agrártermelők piaci alkalmazkodását, versenyképességét és ezáltal jövedelmezőségüket. Ez csökkentette a vidék gazdasági potenciálját, ami társadalmi feszültségeket, esetlegesen regionális válságot okozott.

Az agrár-külkereskedelem fontosságát jelzi, hogy az agrártermelés a 1990-es években is Magyarország egyik legjelentősebb devizaszerző ágazata volt, annak ellenére, hogy részaránya a teljes külkereskedelmen belül csökkenő. Míg 1991-ben 25%-ot meghaladó volt az ágazat nemzetgazdasági exportban képviselt aránya, addig 2005-ben már csak 6,1%-ot tett ki. Az import kisebb arányban részesedik a nemzetgazdaság behozatalából (1990-ben 9%), és részesedése ugyancsak csökkenő (2005-ben 4%). A mezőgazdasági és élelmiszeripari export értéke 2005-ben 3 772,2 millió USD, az import pedig 2 592,3 millió USD volt. Fontos itt megjegyezni, hogy hazánkban az élelmiszer-gazdaság maradt az egyetlen olyan termelő ágazat, amely tartósan és folyamatosan pozitív külkereskedelmi egyenleget képes előállítani, igaz, az EU-csatlakozásunkkal ez az egyenleg folyamatosan romlik.

A külkereskedelem földrajzi irányára jellemző, hogy mind az exportunkban, mind az importunkban az Európai Unió jelentős helyet foglal el. Ez azt jelenti, hogy 2005-ben a teljes élelmiszerexport több, mint 69%-a irányult ebbe az országcsoportba, és innen származott az import 89%-a is (BUDAY-SÁNTHA 2001, KAPRONCZAI 2003, KSH 2006).

A mező- és erdőgazdaság egyben felvevő piacot is jelent a vidéki gazdaság más ágazatai, szektorai számára. Az ipari eredető inputok és a különböző szolgáltatások iránti kereslet azonban lecsökkent, a beruházások és ráfordítások volumenének drasztikus visszaesése következtében. Az ágazat részesedése az összes beruházásból 1990-ben 4,3% volt, 2001-re pedig lecsökkent 2,9%-ra. Ennek okai egyrészt a tulajdoni átrendeződésben keresendő, amivel párhuzamosan a gépi vonóerő kapacitás 1991-2000 között összességében alig változott, bár a mezőgazdasági területhez mért ellátottság 20%-kal javult.

A másik kézenfekvő ok az állatférőhelyek kihasználatlanságára, az állatállomány gyors és drasztikus csökkenésére vezethető vissza, ami aligha tett szükségessé újabb építkezéseket, legfeljebb a meglévők korszerősítését, ennek azonban nincs nyoma a felmérésekben. Állatférőhelyek alig épültek, a meglévők kihasználtsága is rendkívül alacsony volt. Az eszközök életkora szintén hozzájárul a beruházások részarányának csökkenéséhez. Az állattartási épületek átlagos életkora 2000-ben 25-30 év volt, míg a fontosabb gépek mindegyik csoportjának 10 év feletti (a traktoroké 15 év) volt az átlagos életkora ugyanebben az időszakban.

Mindkét esetben az egyéni gazdálkodók rendelkeznek öregebb, elavultabb eszközzel, épülettel. Megállapítható továbbá, hogy a kilencvenes évek mindegyikében kevesebbet ruháztak be az évi elhasználódásnál. Az évtized egészében mintegy 100 milliárd forint az elmaradt pótlások összege (HALMAŐ, 2004). 2005-ben azonban már ellenkező tendenciát lehet megállapítani, az ágazat részesedése az összes beruházásból 4,6%-ra nőtt, köszönve elsősorban a támogatási rendszernek, mely jelentős gépberuházást tett lehetővé (KSH 2006). A fentiekből következik, hogy azokon a területeken, ahol az agrárgazdaság szerepe jelentős, csak a mező- és erdőgazdálkodás fejlesztésén keresztül alapozható meg a vidékfejlesztés is (FEHÉR-DORGAI 1998).

A mező- és erdőgazdaság a megújuló erőforrások előállítója, részben hasznosítója, speciális környezetgazdasági szolgáltató szektor. A biomassza, mint energiaforrás egyre inkább felértékelődik a jelenlegi energiarendszer káros környezeti hatásai következtében. A mező- és erdőgazdaság hazánkban melléktermékei és energetikai célú főtermékei révén, káros környezeti hatások nélkül képes arra, hogy 3-4 millió tonna olaj egyenértékének megfelelő energiát termeljen. Ezáltal és a vidék ökológiai funkciójához kapcsolódva, hozzájárul a természeti környezet megőrzéséhez, a fenntartható fejlődés megalapozásához (FEHÉR-DORGAI 1998, BUDAY-SÁNTHA, 2001).
7. A mező- és erdőgazdaság korlátozott körben és időben, szűkebb területeken képes meghatározott szociális funkciók betöltésére is. Ide sorolandók a szociális földprogramok (mint aktív szociálpolitikai eszköz), az erdőtelepítésekre és elhagyott gyep- és parlagterületek kulturállapotának helyreállítására irányuló közmunkák is. Nem hagyható továbbá figyelmen kívül, BUDAY-SÁNTHA (2004) megállapítása sem, hogy „az agrártársadalom jelenti a vidéki társadalom meghatározó elemét, termelési kultúrája és arra épülő szokásai, ünnepei (arató fesztivál, szüreti bál, disznóölés) adják ennek a társadalomnak a jellegét, „ízét”, „színét”, amelyre a korszerő elemek (mint borturizmus, vidéki vendégfogadás) is már ráépülhetnek”.

A vidékfejlesztés-mezőgazdaság kapcsolatának vizsgálatakor tehát abból kell kiindulni, hogy a mezőgazdaság a vidék gazdaságának mindig is integrált része volt és az is marad. A vidéki gazdaságban azonban van számos, mezőgazdaságon kívüli tevékenység is, amelyekből kiemelendő az élelmiszer- és mezőgazdasági alapanyag-feldolgozó ipar, valamint a turizmus (FORGÁCS 2003, FEHÉR 1998b).

Manapság a vidékgazdaságot tekintve a nagyobb települések többségében csökkenőben van az agrárgazdaság szerepe más nemzetgazdasági ágakkal szemben. A kistelepülések esetében az agrárgazdaság szerepe változatlanul nagy, viszont annak gazdasági ereje egyre inkább csökkenőben van. További nehézséget okoz ezeknek a területeknek, hogy nem jelentenek vonzerőt más gazdasági ágaknak (DORGAI 1998b).

Következésképp megállapítható, hogy a vidékfejlesztés a mezőgazdaság szerepvállalása nélkül nem lehet sikeres, viszont az agrárpolitika és vidékpolitika közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Ez egyrészt abból adódik, hogy a vidékfejlesztés a hagyományos agrárpolitikánál szélesebb eszköztárral rendelkezik, amit a környezetpolitikai és szociálpolitikai elemek jelentenek, valamint céljai sem kizárólag az agrárgazdasághoz kötődnek. Ennél fogva nem támaszkodhat csupán a mezőgazdaságra és agrárpolitikára, hanem a gazdasági tevékenységek és a különböző szektorális politikák széles skáláját kell igénybe vennie.

Az előzőek értelmében az agrárpolitika sem azonos a vidékfejlesztéssel, hiszen a mezőgazdaság nemzetgazdaságban és foglalkoztatásban betöltött szerepének csökkenésétől függetlenül a szektor továbbra is fontos forrása marad a jövedelmeknek és foglalkoztatásnak, és alapvetően alakítja a tájképet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az agrárpolitika szektorális politika, a vidékfejlesztés viszont területi politika, tehát a vidéki gazdaság, mint egész fejlesztésére irányul. A vidékfejlesztési politika lényegi támogatást és hosszú távú garanciát nyújthat egy hatékony mezőgazdasági szektor kialakulásához és mőködéséhez. A vidékfejlesztés mezőgazdasági vonatkozásai ebből következően az agrárpolitikai eszköztár egyik elemét képezik (FORGÁCS 2003, MAÁCZ 2002, KULCSÁR 1998, CSATÁRI 1999, CSÁKŐ 1998, JÁVOR 2003).

Magyarország 2004-2006-os időszakra vonatkozó vidékfejlesztési intézkedéseinek támogatásához két fő forrás volt felhasználható: az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs, illetve Garancia részlege. Az Orientációs részleg a Strukturális Alapok csoportjához tartozott, míg a Garancia részleg a Közös Agrárpolitika (KAP) kísérő intézkedéseinek pénzügyi eszköze. Ezeknek a támogatási eszközöknek az esetében az igénybevételük feltétele fejlesztési (terv)dokumentumok elkészítése minden tervezési periódusban és azoknak az EU Bizottság általi jóváhagyása volt. Magyarország egy ilyen tervezési periódus (2000-2006) közepén csatlakozott az EU-hoz, így az elkészített tervek csupán a 2004-2006 éveket ölelték fel.

Az Orientációs részleg által finanszírozott tervdokumentum a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT), illetve annak egyik Operatív Programja, az Agrár-és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP), a Garancia részleg igénybevételéhez szükséges tervdokumentum pedig a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv (NVT) volt. Az EU vidékfejlesztési források elérésének a tervezési dokumentumok megléte mellett további feltétele a pályázatok és a társfinanszírozás (JÁVOR 2003, MOHÁCSI 2004).

A tervezés olyan folyamat, amely során szakemberek a múlt és a jelen megismerése alapján feltárják a főbb tendenciákat, normatív megfontolásokat is figyelembe véve megfogalmazzák a haladás lehetséges irányait, az ezekhez tartozó utakat és elérhető eszközöket, előkészítik az ezekkel kapcsolatos döntéseket és megfogalmazzák a cselekvési programokat (FARAGÓ 2001).

Módszertani szempontból a tervezési folyamat során megszülető dokumentumokat kettős elvárásnak kell megfeleltetni:

• Egyrészt oly módon kell kidolgozni valamennyi tervezési dokumentumot, hogy azok tartalmazzák a jelenleg Magyarországon hatályos, a területfejlesztési tervek tartalmi követelményeit definiáló jogszabály (a területfejlesztési koncepciók, programok és a területrendezési tervek tartalmi követelményeiről szóló 18/1998. (VI. 25.) KTM rendelet) tartalmi elemeit és megfeleljenek valamennyi olyan formai követelménynek, amelyet az említett rendelet meghatároz.

• Másrészt viszont az ország EU csatlakozásának közeledtével elengedhetetlen fontosságú, hogy a régió készülő fejlesztési dokumentumai a lehető legnagyobb mértékben összhangban legyenek az EU regionális politikája keretében a programozási dokumentumokra vonatkozó szabályozásokkal és szakmai ajánlásokkal is.

Az NFT egyfelől stratégiai dokumentum volt, tartalmazta hazánk középtávú konkrét fejlesztési céljait, prioritásait, azok megvalósításához szükséges legfontosabb programokat, a programok ütemezését és a végrehajtás intézményrendszerét. Ugyanakkor tárgyalási dokumentumként is szolgált, amely rögzítette, hogy az EU és Magyarország 2004-2006 között milyen fejlesztési területekre milyen összegeket kíván fordítani a Strukturális és Kohéziós Alapokból, ezáltal a Közösségi Támogatási Keret (KTK) alapjaként funkcionált.

Az NFT-ben összefoglalt célokat szektorális és regionális operatív programok (OP), azokon belül pedig a prioritások és intézkedések tartalmazták. A Kormány döntése alapján 5 operatív program kialakítására került sor az NFT középtávú céljai alapján, amelyek mindegyike tartalmazta az ún. programkiegészítő dokumentumokat is az egyes intézkedések részletes leírásával. Ez az öt operatív program a Gazdasági Versenyképesség Operatív Program (GVOP), az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP), a Humánerőforrás-fejlesztés Operatív Program (HEFOP), a Környezetvédelem és Infrastruktúra Operatív Program (KIOP) és a. Regionális Operatív Program (ROP) volt (SARUDI 2003, KOVÁCS 2003).

Az Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program (AVOP) a mezőgazdaság és a vidéki térségek helyzetének elemzését, a célokat és fejlesztési irányokat meghatározó stratégiát, valamint az intézkedések céljának és rövid tartalmának összefoglalását tartalmazta. Specifikus céljait, a mezőgazdasági termelés és élelmiszer-feldolgozás versenyképességének javítását, valamint a vidék felzárkóztatásának elősegítését két prioritáson és kilenc intézkedésen keresztül kívánta megvalósítani.

JÁVOR (2003) vélekedése szerint a vidékfejlesztés súlyának hazánkra jellemző alulméretezése az AVOP-ban is jól tükröződött, szerinte indokolatlanul kicsi volt a vidékfejlesztésre fordítandó forrás. Az AVOP első javaslata ugyanis 10% alatti vidékfejlesztési részesedést tartalmazott, amely a végleges változatra – az EU Bizottságának felszólítására – 26,5%-ra tornázta fel magát. A források zömét, 71%-ot az agrárfejlesztések támogatására tervezték, a maradék 2,5% a technikai segítségnyújtás finanszírozásához járult hozzá.

Az AVOP a Nemzeti Fejlesztési Terv forrásainak 31%-a felett rendelkezett a három éves periódus alatt, így az egyik legnagyobb operatív program volt ebben az időszakban: összesen 105 milliárd Ft forrással rendelkezett a program. A források elosztása az egyes években nem egyenletesen, hanem növekvő ütemben oszlott meg. Az EU támogatást minden évben nemzeti finanszírozással kellett kiegészíteni, melynek aránya 75:25%. Az AVOP pályázati kiírásaira 2006 végéig lehetett pályázatokat benyújtani, amelyek kifizetése a következő tervidőszakra is átnyúltak (GRASSELLI 2006a).

A Nemzeti Vidékfejlesztési Terv egységes keretbe fogta az EMOGA Garanciarészlegből finanszírozott vidékfejlesztési intézkedések hazai végrehajtásának rendszerét. Kijelölte a vidéki térségek fenntartható fejlődését szolgáló célokat, prioritásokat, valamint tartalmazta az egyes intézkedések céljait, az intézkedések keretében támogatható tevékenységeket, a támogatás igénybevételének feltételeit, és végrehajtásának részletes szabályait is. Finanszírozását tekintve ez az intézkedéscsoport sajátos, „vegyes rendszert” képviselt: többnyire pályázatos úton, öt évre szóló szerződéssel volt elnyerhető a támogatás, de jellegüket tekintve normatív támogatások voltak (MOHÁCSI 2004).

Az NVT általános célja a jövedelemszint emelése, új munkahelyek megőrzése a vidéki területeken, valamint a mezőgazdaság környezetbarát fejlesztésének, a földhasználat racionalizálásának biztosítása, a tájgondozás kialakításának elősegítése volt. Célkitűzéseinek megvalósítási eszközei az alábbi intézkedések voltak: agrár-környezetgazdálkodás, kedvezőtlen adottságú területek támogatása, az Európai Unió környezetvédelmi, állatjóléti- és higiéniai előírásainak való megfelelés elősegítése, mezőgazdasági területek erdősítése, korai nyugdíj feltételeinek megteremtése, szerkezetátalakítás alatt álló félig önellátó gazdálkodás támogatása, illetve termelői csoportok létrehozásának és működtetésének támogatása. Az intézkedések közül az agrár-környezetgazdálkodás volt a legjelentősebb: azon túl, hogy a források 41%-át lekötötte, mintegy 700 ezer ha területet és 16 ezer gazdát érintett (FEHÉR 2005).

A program a három év alatt összesen 730 millió euróval rendelkezett, azaz mintegy 182,5 milliárd forinttal. Az EU-s forrásokat az AVOP-hoz hasonlóan ennél a programnál is ki kellett egészíteni nemzeti forrással, amelynek aránya jelen esetben 80:20%. Az egyes évek forrásallokációja szintén az AVOP-hoz hasonlóan nem egyenletes, hanem évenként növekvő ütemben történt.

Az Új Magyar Vidékfejlesztési Stratégiai Terv (ÚMVST) a jelenlegi költségvetési periódus (2007-2013) tervdokumentuma, amely az EMVA finanszírozási forrásainak igénybevételéhez szükséges. Az EMVA egyszerűsítési céljainak megfelelően ezt az egyetlen vidékfejlesztési tervet kellett benyújtani a vidékfejlesztési források lehívására. Az ÚMVST stratégiai céljai egyrészt továbbviszik az AVOP és NVT célkitűzéseit, másrészt összhangban állnak az EU vidékfejlesztési prioritásaival, amelyeket az EU Tanácsa által kidolgozott vidékfejlesztési Stratégiai Iránymutatás tartalmaz. Ezek a következők:

- Fenntartható és versenyképes agrár- és élelmiszergazdaság megteremtése

- A mezőgazdaság és erdészet környezetbarát fejlesztése a terület agro-ökológiai adottságaihoz igazodó földhasználat térnyerésével, a természeti-táji erőforrások védelme, állapotuk javítása

- A vidéki lakosság életminőségének, jövedelmi és foglalkoztatottsági helyzetének javítása

- Az integrált szemléletű helyi vidékfejlesztési stratégiák megvalósításán és széleskörű partnerség működtetésén keresztül a belső erőforrások fenntartható és innovatív hasznosításának, a vidéki életminőség helyi megoldásokon alapuló javításának elősegítése

3. A TERÜLETI STATISZTIKAI OSZTÁLYOZÁSI RENDSZER

3.1. A NUTS területi egységei Magyarországon

Az Európai Unió (EU) a regionális politika keretében megvalósítandó feladatként kezeli az egyes térségek közötti társadalmi-gazdasági fejlettségbeli különbségek mérséklését, az elmaradott térségek felzárkóztatását, ezáltal a belső kohézió erősítését. Az ebből a célból az erre rászoruló régiók felzárkóztatására alkalmazott különböző anyagi támogatások tervezhetősége, hatékony felhasználása, illetve annak ellenőrizhetősége miatt szükség van az egységesített területi beosztásra. Az ehhez szükséges alapot az összevethető statisztikai mérőszámok, azaz az integráció szintjén kidolgozott egységes regionális statisztikák jelentik, amelyek viszont a régiók rendszerére épülnek (SZABÓ 2005).

Az Európai Unió, illetőleg annak statisztikai hivatala, az EUROSTAT által kidolgozott (egy 1995-ös módszertani kiadvány ismertette) földrajzi alapú kódolási rendszer megnevezésére legtöbbször a francia elnevezés rövidítését használják (Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques, angolul Nomenclature of Territorial Units for Statistics – Statisztikai Célú Területi Egységek Nomenklatúrája). A rendszert statisztikai célból, az EU tagországok adminisztratív egységeinek azonosítása miatt hozták létre, azt az egyre növekvő igényt figyelembe véve, hogy az információk regionális szinten álljanak rendelkezésre nem csak az EU tagországok, hanem a jelölt országok és az EFTA tagországok tekintetében is. A tagországok ezért megállapodtak abban, hogy amennyire lehetséges, mindegyik ország az adott elvek mentén kialakított NUTS rendszert használja a közös statisztikai tevékenységekhez.

A többször átalakított, és a 2003 óta az önkényes változtatásokat (a támogatások elnyerése miatt többször előfordult a statisztikai egységek határainak módosítása, ami nagyon megnehezítette az eredeti célkitűzések (összehasonlíthatóság, idősoros adatok stb.) alkalmazását) megelőzendően immár jogi alapokra helyezett hierarchikus besorolási rendszerben jelenleg három szint van definiálva. Az 1059/2003/EK rendelet – amely hivatalosan szabályozza a NUTS rendszert – rögzíti, hogy amennyiben egy tagországban nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, amelyre a NUTS rendszer alkalmazható lenne, megfelelő számú egymással szomszédos közigazgatási egységeket kell összevonni, betartva az EUROSTAT osztályozási elvárásait. A létrejött régió azonban nem közigazgatási egység, nem szükséges, hogy választott önkormányzata legyen (5. táblázat).

5. táblázat

Az EUROSTAT NUTS régiókra vonatkozó népesség-küszöb osztályozási elvárása

Szint	Népesség minimuma (fő)	Népesség maximuma (fő)
NUTS 1	3 000 000	7 000 000
NUTS 2	800 000	3 000 000
NUTS 3	150 000	800 000

Forrás: ERSFK (2004)

A kisebb népességű tagállamokban (pl. Luxemburg, Dánia, Szlovénia) természetszerűleg nem alkalmazható a teljes hierarchia, a fentebb is említett legkisebb tagállam esetében egyáltalán nincs NUTS szintű területi egység, csak az alábbiakban ismertetett ún. LAU-k jelennek meg. Az EU 27 tagállamában jelenleg 92 darab NUTS 1, 268 darab NUTS 2, illetve 1 291 darab NUTS 3 területi egységeket különítene el, de a rendszert a tagjelölt országokban (Horvátország és törökország), illetve az ún. EFTA országokban (Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc) is alkalmazzák, ezekkel kiegészülve 109-re, 314-re, illetve 1433-ra módosulnak a fentebbi adatok.

A Local Administrative Units (nem használt magyar megnevezésével: helyi közigazgatási egységek) név 2003-ban, a NUTS-rendszer átdolgozásakor keletkezett, a korábbi NUTS 4, illetve NUTS 5 szinten elhelyezkedő adminisztratív egységeket jelölve. Ezek az adott ország közigazgatási hierarchiájában a nagyobb átfogó egységeknél (tartományok, régiók, megyék) alacsonyabban helyezkednek el. A rövidítve LAU-ként is ismert beosztás az előzményeknek megfelelően két szintre, a LAU 1-re (korábban NUTS 4) illetve LAU 2-re (korábban NUTS 5) tagolódik. A LAU 1 (a magyarországi kistérségeknek felel meg) nincs az összes országban meghatározva, számuk a jelenlegi 27 tagállamra vonatkoztatva 3646 összesen, míg a LAU 2 (legalacsonyabb adminisztratív egységek, Magyarországon a települési szint) kategóriába hivatalosan 120 456 egység tartozik, az összeg azonban az apró közigazgatási változásoknak köszönhetően rendszeresen módosul.

A magyarországi területi statisztikai osztályozási rendszer a NUTS rendszer elveit követi, természetesen figyelembe véve a hazai sajátosságokat. Az 1990-es évek második felének legfőbb célkitűzése az Európai Unióhoz történő csatlakozás volt, ehhez azonban Magyarországnak – számos kihívás mellett – a területfejlesztést is meg kellett reformálnia. Az ország az Európai Unió Strukturális Alapjaiból (Európai Regionális Fejlesztési Alap, Európai Szociális Alap, Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap, Európai Halászati Alap) és a Kohéziós Alapból jelentős támogatásra számíthatott, az EUROSTAT által elvárt NUTS régiók viszont hiányoztak. A hazai NUTS rendszer kialakítása politikai és gazdasági okok miatt meglehetősen nehezen haladt, a formálódó NUTS szinteket, és leginkább a korábban nem létező NUTS II. szint meghatározását számos támadás érte (FORMAN 2003.).

Az Európai Unió Strukturális Alapjainak támogatási rendszerét meghatározó GDP-számítások metodikája lehetővé tette, hogy hosszas viták után az Országos Területfejlesztési Koncepcióról szóló 35/1998. számú Országgyűlési Határozat rögzítse a hazai NUTS rendszert, követve a későbbi 1059/2003/EK rendeletben megjelenő, de már akkor is elfogadott iránymutatást, miszerint a tagállam korábban nem létező NUTS szintjét több szomszédos közigazgatási egység összevonásával kell kialakítani (ERSFK 2004.). A magyarországi NUTS II. szint a rendelet tükrében a szomszédos megyékből állt össze, megfelelve az EUROSTAT NUTS régiókra vonatkozó népesség-küszöb osztályozási elvárásainak (lásd fentebb). Az így kialakított NUTS rendszerben a NUTS II. tervezési-statisztikai régiók a Strukturális Alapok támogatásainak legfontosabb célterületei (6. táblázat).

6. táblázat

Magyarország területbeosztása a NUTS rendszerben

Szint	Megnevezés	Egységek száma
NUTS 1	Ország	1
NUTS 2	Tervezési-statisztikai régió	7
NUTS 3	Megye (főváros)	20
LAU 1	Statisztikai kistérség	175
LAU 2	Település	3152

Forrás: Központi Statisztikai Hivatal (2010)

NUTS 1 szint - ország. Az egyik hazai sajátosság, hogy a törvény nem foglalkozik a nagyrégiók kérdésével.

NUTS 2 szint - tervezési-statisztikai régió. Sokkal lényegesebb, hogy a törvény a NUTS 2 szintnek megfelelő fejlesztési régiók kialakítását a megyék önkéntes elhatározására bízta.

NUTS 3 szint - megye. Az EU- tagországok zömében a NUTS 3 szintet a közigazgatási egységek alkotják, választott önkormányzattal.

LAU 1 - statisztikai kistérség. Az önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény a kétszintű önkormányzati rendszer létrehozásával megszüntette a közigazgatási értelemben vett városkörnyéket, a kistérségi rendszer ezt követően többször átformálódott, de közigazgatási jogköröket továbbra sem kapott.

LAU 2 szint - település. A LAU 2-nek megfelelő második lokális szinten sem érvényesülnek a hazai sajátosságok, a települési önkormányzatok szintje egyértelműen illeszkedik az EU-rendszerbe.

3.2. A statisztikai kistérségek és a kistérségi fejlesztési társulások meghatározása

Statisztikai kistérségek

A Központi Statisztikai Hivatal elnöke 1994-ben a 9006/1994 (S.K.3) közleményével bevezette a kistérség kategóriáját, mint a statisztikai folyamatok mérésének területi egységét, 138 statisztikai kistérséget alakítva ki. A területfejlesztésről és -rendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény legalizált jogi, szervezeti formát adott a korábbi kistérségi szerveződéseknek (területfejlesztési önkormányzati társulás). A kistérségi beosztást a KSH – egyeztetve az érintett helyi önkormányzatokkal és más szervezetekkel – 1997-ben módosította; a rendszer ekkor 150 kistérséget foglalt magába (FALUVÉGI 2001).

KOVÁCS (2002) véleménye szerint a statisztikai kistérségi rendszer meghatározó alapelve, hogy maradéktalanul lefedi az ország (megye) területét, minden település tartozik egy és csak egy kistérséghez. A statisztikai kistérségi rendszernek mind a területfejlesztési törvényből, mind a támogatási rendszer működtetéséből, mind pedig a statisztikai alkalmazásából fakadó funkció teljesítéséhez hosszabb időn át stabilnak kell lennie. KULCSÁRNÉ KISS (1999) alapján a statisztikai kistérségek rendszere az ország egész területét lefedő, megyehatárokat át nem lépő rendszer. Egy-egy térség földrajzilag is összefüggő települések olyan együttese, amely a települések között valós munka-, lakóhelyi, közlekedési, középfokú ellátási (oktatás, egészségügy, kereskedelem, stb.) kapcsolatokon alapul.

Elengedhetetlenül szükséges volt a rendszerbe szervezett, jelenleg kistérségnek nevezett objektív területi információ (középfokú vonzáskörzet, városkörzet stb.) újrafelfedezése, mivel a politika, amely pedig korábban évszázadokon, újabban évtizedeken keresztül alkalmazta a kategóriát, a rendszerváltáskor elfelejtette azt (BARTKE és munkatársai 2003).

Kistérségi fejlesztési társulások

Az 1984-évi közigazgatási reform fokozta a területi irányítás bizonytalanságát, ugyanakkor utat nyitott a települések öntevékeny szerveződése előtt; megnőtt a távolság a megye és a települések között. A kistérségi szerveződések lényegében az 1980-as évek második felétől jelentek meg (SZÖRÉNYINÉ KUKORELLI 1997). A területfejlesztésről és területrendezésről szóló 1996. évi XXI. törvény által említett, illetve szabályozott legkisebb térkategória a kistérség, amelynek nincs közigazgatási megfelelője, bár léptékében nagyon is hasonlít a korábbi járásokhoz. A törvény 10. § (1) szerint a települési önkormányzatok képviselő-testületei megállapodással a települések összehangolt fejlesztése, közös területfejlesztési programok kialakítása, a fejlesztések megvalósítását szolgáló közös pénzalap létrehozása érdekében önálló jogi személyiséggel rendelkező területfejlesztési társulást hozhatnak létre.

A kistérségek tehát elsősorban a települési önkormányzatok összefogására épülő, döntően a települési és kistérségi gazdaság- és infrastruktúra-fejlesztést szolgáló fejlesztési aktivitás intézményi keretei. Az ilyen formában létrejövő társulás jogi személy, tehát önálló jogok és kötelezettségek címzettje lehet, saját forrásokkal, szervezettel stb. rendelkezhet. Ezeket az önkéntes társulásokat a települési önkormányzatok hozták létre, olyan területi formációkra, annyi taggal, amennyit az együttműködés céljai oldaláról szükségesnek láttak (SARUDI 2000).

ZONGOR (2000) már bő tíz éve megfogalmazta, hogy ma már minden település tisztában van azzal, hogy egyedül nem megy, a település felemelkedését szolgáló feladatokat csak térségi összefogásban lehet megvalósítani. A települések sikeres együttműködéséhez elengedhetetlen, hogy a települések az ott élő emberekkel közösen tisztázzák jövőképüket, lehetőségüket. Az állam támogatta a társulási szerveződési formát, képviseletet biztosítva az operatív fejlesztési döntéseket meghozó megyei területfejlesztési tanácsban, a kidolgozott fejlesztési programok megvalósításához pedig támogatást nyújtott.

A forrásokért cserébe egyrészt valóban képviselniük kellett a térségben lakókat, ezért a szerveződésnek bizonyos nagyságot el kellett érnie, hogy természetes fejlesztési egység alakuljon ki; a résztvevőknek társulási szerződést kellett kötnie, amelyben meghatározták a társult tagok kötelezettségvállalását; illetve a kistérségben fekvő települési önkormányzat részvételi igénye a társulásból nem volt kizárható. Másfelől a társulásnak érdemi szakmai tartalmának kellett lennie, ezért ki kellett dolgoznia egy saját fejlesztési koncepciót; rendelkeznie kellett egy operatív szervezettel (legalább egy titkársággal); valamint rendelkeznie kellett saját vagyonnal (KTM Vidékfejlesztési Programbizottság, 1995).

Többcélú kistérségi társulások

A kistérségek megállapításáról, lehatárolásáról és megváltoztatásának rendjéről szóló 244/2003 (XII.18.) Kormányrendelet az előzőekhez képest, felülvizsgálat eredményeként 18 új kistérség létrehozását valósította meg, így 2007 szeptemberéig összesen 168 kistérség fedte le az ország területét. A hatékony ösztönzés alapvető formájaként a kormány megalkotta a többcélú kistérségi társulások támogatására vonatkozó 65/2004. (IV.15.) Kormányrendeletét, amely a települési önkormányzatok közszolgáltatási feladatainak egy részét, valamint a kistérségi területfejlesztési feladatok társulásban történő ellátását szolgálja az adott statisztikai kistérségen belül.

Az 1996. évi XXI. területfejlesztésről és a területrendezésről szóló törvény 2004. évi módosítása 10/A. § szerint azokban a kistérségekben, ahol nem alakult többcélú társulás, ott a Közigazgatási Hivatal a törvényerejénél fogva megalakította a Kistérségi Fejlesztési Tanácsot, amely a kistérség teljes területén az összes település bevonásával működő, a területfejlesztési feladatokat összehangolását végző szervezet. A többcélú társulások mindegyikének része a területfejlesztési feladatoknak a kistérség egészére, az összes önkormányzat bevonásával való ellátása, így ezekben a kistérségben a többcélú társulás látja el a kistérségi fejlesztési tanács feladatát.

Az Országgyűlés 2007. szeptember 10-én fogadta el a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásáról szóló 2004. évi CVII. törvény módosítását. Ennek eredményeként – Budapest kivételével, ahol a Fővárosi Önkormányzat látja el ezeket a feladatokat – mind a 173 kistérségben létrejött a kistérség összes települését magába foglaló többcélú kistérségi társulás. Ezzel hosszabb távon egységesen szabályozható és támogatható rendszer alakult ki a települési önkormányzatok ösztönzött, de önkéntes részvételével. A sokszor 30-40 települést magába foglaló kistérségek azonban nehezen képesek hatékonyan elvégezni közszolgáltatási feladatokat. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy – a kistérségi együttműködéseknél alacsonyabb szinten – néhány településre kiterjedő együttműködések jönnnek létre egy-egy közfeladat ellátására, ráadásul az azóta eltelt időszakban már maga a rendszer is változott, 2011. január 1-jén az ajkaiból kiválva megalakult a Devecseri kistérség.

4. A VIDÉK HELYZETE MAGYARORSZÁGON

4.1. A vidék helyzete Magyarországon

A területi egyenlőtlenségek nem újkeltűek: a társadalmi tevékenység minden időben földrajzi különbségeket mutat. Egy adott réteg az emberi letelepedés és a gazdasági tevékenység számára heterogén, a fizikai jellemzőikben, más területekhez viszonyított fekvésében eltérő tulajdonságú. Ezek az erőforrások különböző módon vonzzák a gazdaságot, így formálódik az egyenlőtlenségek második rétege, a gazdaság földrajzi differenciáltsága (ENYEDI 1996).

SARUDI (2000) megállapította, hogy a kistérségi szintű területi egyenlőtlenségek sok tényező együttes hatásaként értelmezhetők. A fejlettségbeli különbségek egy sokváltozós, komplex mutatórendszer segítségével jeleníthetők meg. Az átlagosnál fejlettebb kistérségek közül kerülnek ki azok, amelyek a területfejlesztési politika elsődleges kedvezményezettjei.

A regionális fejlődés lehetséges változatai elsősorban a területi egyenlőtlenségek alakulása szerint különböznek egymástól. A regionális fejlődés tényezői, amelyek a fejlődés irányait meghatározzák, a következők: a gazdasági növekedés, a népesség jellemzőinek alakulása, az infrastrukturális fejlődés, a nemzetközi integrációs kapcsolatok és a környezet állapotának alakulása. Mindezeket külső és belső politikai tényezők is befolyásolják (Országos Területfejlesztési Koncepció 1999).

TOHAI (1999) megállapította, hogy a települések társadalmi-, gazdasági és infrastrukturális fejlettségének számszerűsítése bonyolult feladat. A különféle mutatókkal kísérletező szakemberek között egyetértés alakult ki abban, hogy a települések fejlettségét befolyásoló tényezőket és folyamatokat külön-külön kell vizsgálni és minősíteni, majd ezekből az adatokból megfelelő módszerrel a település egészének fejlettségére jellemző komplex minősítő mutatót kell képezni, amely alkalmas a többi településsel való összehasonlításra.

A vidék fejlettségének vagy elmaradottságának megítélése nem könnyű feladat. Az ország egy-egy kisebb, elkülöníthető, de valamilyen szempontból összetartozó területének, térségének, településének minősítésére sokféle jelzőt használtak és használnak ma is. A fejlett, fejletlen, kedvező adottságú, kedvezőtlen adottságú, gyenge, hátrányos helyzetű, depressziós, válságos, elmaradott, kedvezményezett, stb. kifejezések globálisan minősítik az állapot két ellentétes irányát (NEMESSÁLYI 2000).

Magyarországon csaknem 4 millió ember él vidéki térségekben – az ország lakosságának 38%-a –, ebből is 3 millióan falvakban. Mintegy 1700 olyan település van, ahol a népességszám 1000 fő alatti, 200 ezren élnek tanyán, és legalább 980 települést fenyeget elöregedés (FONT 2001, MOHÁCSI 2004). Falvaink, tájaink képe, kulturáltsága, az életszínvonal alakulása, elsősorban azok gazdasági aktivitásán múlik, valamint a faluig elérő gazdasági potenciálon.

Ezek alapján a területi különbségek tovább növekedtek. A munkanélküliségi mutató értéke a vidéki térségekben több évre visszamenően átlagosan másfélszerese az országos átlagnak. A legrosszabb a helyzet azokban a térségekben, ahol tipikusan mezőgazdaságra rendezkedett be a népesség, itt, ha lehet még nagyobb a munkanélküliség, alacsonyabbak a keresetek, szegényesebb a fogyasztás színvonala és összetétele is, mint másutt. A periférikus fekvés – amely többek között az úthálózat rossz minőségével van összefüggésben – még tovább súlyosbítja a helyzetet. A foglalkoztatottságot tekintve a vidék leszakadása kiemelkedő léptékű, amely részben politikai cselekvések eredménye (pl. gyorsan és átgondolatlanul számolták fel a mezőgazdasági üzemstruktúrát) (BALCSÓK 2004, UDOVECZ 1996, MÁRTON 1997, NAGY 1991).

A falvak többségében ezen kívül aránytalanul alacsony a beruházás. A külföldi tőke 80%-a Budapestre és környékére irányult, így a fejlett térségekhez képest a külföldi tőke egy főre jutó értéke az ország többi részében annak csupán egytizede. A tőkehiányt azonban fontosságban megelőznek más hiányosságok: egy-egy térség fizikai megközelíthetősége, az infrastruktúra gyengesége, a vállalkozásokhoz szükséges információk, ismeretek, készségek és szolgáltatások alacsony színvonala, a gazdasági kooperációra való hajlam nem kielégítő szintje (UDOVECZ 1996, NAGY 1991).

Falvaink jellemzői közé tartozik még, hogy a korösszetételben mindig is jelentősebb volt az idősebbek aránya, mint a városi népesség esetében. Mindez alapvetően két okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a fiatalok közül sokan elvándorolnak és a maradók pedig lényegesen kevesebb gyermeket vállalnak, mint korábban a szüleik. A másik tényező, hogy a kilencvenes években kismértékben növekedett az időskorúak várható élettartama, ezáltal arányuk is az össznépességen belül (FEKETE 2005).

A vidék sorsa, a falu helyzete, jövője szorosan összefügg a mezőgazdaság változásaival, a helyi lakosság jövedelemszerzési forrásainak, formáinak alakulásával. A falu fejlődése tehát elképzelhetetlen a mezőgazdasági termelés körülményeinek javítása, a föld ésszerő művelése, a terület egyéb adottságainak hasznosítása, azaz a falugazdaság kialakítása nélkül (WALLENDUMS 1998).

4.2. A vidékfejlesztés feladatai Magyarországon

A vidékfejlesztés feladatait, akárcsak annak fogalmi meghatározását sokan és sokféleképpen közelítették már meg hazánkban, azonban a nemzetközi irányvonalaknak megfelelően abban egyetértés mutatkozik, hogy amellett, hogy a vidékfejlesztés állami felelősség, csakis az érintett népesség aktív részvételével, alulról induló kezdeményezések útján valósítható meg. Az alulról építkezéshez szükséges a helyi erőforrások tudatos feltárása, rendszerré formálása, a helyi társadalom cselekvőkészségének ösztönzése, ehhez elkerülhetetlen a szemléletformálás.

A fejlődés alapja a gazdasági, társadalmi és kulturális közösség egymásra épülése. Elsődleges cél tehát a humánerő fejlesztés, a képzés és közösségfejlesztés, a szakmai és munkakultúra fejlesztés, a párbeszéd és nem a kioktatás, a helyi identitás-, hagyomány- és értékőrzés. Az egyes vidékeket nem uniformizálni kell, hanem valódi arcukhoz igazítva szükséges az erőtartalékokat mozgásba lendíteni, azaz a fejlesztési programokat már azok tervezésekor az adottságokhoz kell igazítani (FONT, 2001, WALLENDUMS 1998).

A vidéki területek hármas funkciója szerinti megközelítésben szemlélve a vidékfejlesztés legfontosabb feladatai a következők:

Gazdasági szférát érintő feladatok:

ü Pótlólagos források bevonása adott térségek konkrét fejlesztési elképzeléseinek finanszírozására (EU-források!).

ü A magyar támogatási rendszer orientáltságának befolyásolása, különösen a vállalkozási készségek és az infrastruktúra fejlesztése.

ü A magángazdák és a vidéki vállalkozók számára alkalmas vidéki pénzügyi rendszer megteremtése.

ü Kiegyensúlyozott és versenyképes vidéki gazdaság fejlődésének elősegítése, beleértve mind a mezőgazdaságot, mind az egyéb gazdasági tevékenységeket.

ü A falusi ellátó-szolgáltató kulcstelepülések tudatos fejlesztése.

ü A lokális gazdaság- és társadalomfejlesztés intézményrendszerének kiépítése.

ü A vidék eltartó-képességének stabilizálását szolgáló mező- és erdőgazdálkodási feladatok.

ü Az agrár-struktúraváltás elősegítése.

ü Az agrárstruktúra helyi fejlesztési irányaival összehangolt birtokrendezés, külterület szabályozás, a termelési infrastruktúra kiépítése.

ü Területi különbségek csökkentése.

ü Munkahelyteremtés támogatása a vizsgált térségek adottságainak figyelembevételével. A tartós munkanélküliek önfoglalkoztatásának segítése.

ü Javítani kell az önkormányzatok működési feltételeit, melyekre a munkahelyteremtésben, a munkanélküliek segélyezésében, a munkanélküliség kezelésében óriási szerep hárul.

ü A vidék elérhetőségének javítása.

ü Infrastruktúra fejlesztése helyi közösségi és magánberuházások segítségével.

ü A mezőgazdaságból részben kiszorult népesség alternatív foglalkoztatására a falusi-tanyai és agrár-turizmus, a helyi kézmű- és háziipari tevékenységek újraélesztése (UDOVECZ 1996, CSÁKI-ELEK 1997, FEHÉR 1998b, CSATÁRI 1999, DORGAI 2000b, FONT 2001, BALCSÓK 2004).

Társadalmi szférát érintő feladatok:

ü Humánerőforrás-társadalmi tőke fejlesztésen keresztül a helyi munkaerőbázis verseny- és alkalmazkodóképességének, vállalkozói készségeinek növelése.

ü Hatékony képzési és átképzési rendszer kialakítása, a munkaerőpiac keresleti és kínálati oldala közti további távolodás megállítására.

ü A már munkanélkülivé vált emberek személyes aktivitásának növelése, a személyre szabott elhelyezés támogatása.

ü A vidéki (térségenkénti) vertikális és horizontális együttműködés, a szövetkezés, közösségépítés, érdekérvényesítés különböző formáinak meghonosítása. Ide tartozik a civil szervezetek támogatása, ezáltal az emberi kapcsolatok erősítése, melynek egyik fontos tényezője az egyház, közösségépítő, párbeszédgerjesztő szerepe által (BÖGRE 2000), a községek hagyományos határain átnyúló, a politikai pártok, egyesületek, az „eredeti népesség” és újonnan érkezők, öregek és fiatalok közötti különbségeken túlmutató együttműködések, párbeszédkörök helyi csoportok támogatása, népfőiskolák – már működők és újak alapításának támogatása.

ü Az információs rendszer, a szaktanácsadás, vidéki egészségügyi, oktatási és más helyhatósági szolgáltatások rehabilitációja, javítása. Vidéki szociális biztonsági háló megtervezése, alapvető társadalmi szolgáltatások megőrzése, kiemelten a szegényeket szolgáló szolgáltatásokra, egyéb szolgáltatások javítása.

ü Komplex megközelítésű vidékfejlesztési oktatási programok szakértői, szellemi műhelyek vidékfejlesztési kutatásainak, projektmenedzsmentjének támogatása.

ü Esélyegyenlőséget megteremtő speciális rétegprogramok támogatása.

ü A tanyasi népesség szolgáltatási, ellátási, biztonsági helyzetének javítása.

ü Az agrárvállalkozók és a fiatalok vidéken tartása, vidéki kötődésük, perspektivikus jövőjének elősegítése, számukra speciális programok kidolgozása.

ü Szemlélet- és tudatformálás, figyelemfelkeltés, tévhitek eloszlatása, a rosszul értelmezett tételek megvilágítása, a vidék érdekérvényesítő képességének erősítése.

ü A helyhez kötődő hagyományok tiszteletének erősítése.

ü A vidéki értékek (természeti, kulturális, közösségi) megőrzése, azokra való építkezés.

ü A vezetők valóban a közösség érdekeit képviseljék, nem a saját vagy más frakciókét.

ü Különös figyelmet kell fordítani a nőkre, akik sok esetben a család kulcsfontosságú tagjai gazdasági aktivitásuk és szocializációs folyamatban betöltött szerepük miatt (UDOVECZ 1996, BORBOLY 1997, CSÁKI-ELEK 1997, FEHÉR 1998b, KULCSÁR 1998, BOND 1998, DORGAI 2000b, FONT 2001, BALCSÓK 2004, GLATZ 2005, KATONÁNÉ KOVÁCS 2006).

Ökológiai-természeti funkciót érintő feladatok:

ü A falvak, kisvárosok külső megjelenésének, szolgáltatási rendszerének, gazdálkodási funkcióinak együttes megújítása, táji, települési, építészeti értékvédelem.

ü Az érzékeny természeti területek megóvása, mezőgazdasági profiljának átalakítása, az agrár-környezetvédelmi szempontok érvényesítése, környezeti károk mérséklése.

ü A mezőgazdasági hulladék és melléktermékek, egyéb természetes alapanyagok nem élelmiszer célú hasznosítása, fenntartható, ésszerű térhasználatot biztosító mező- és erdőgazdálkodás, öko- és/vagy biotermesztés.

ü Megújuló energiára alapozó fejlesztések támogatása.

ü Okszerű tájhasznosítás, földhasználat.

ü A sokszínű magyar tanya és gazdálkodási rendjének megőrzése (CSÁKI-ELEK 1997, FEHÉR 1998b, CSATÁRI 1999, FONT 2001, GLATZ 2005).

4.2. Regionális különbségek

Egy ország, régió gazdasági fejlettségének kifejezésére általánosan elfogadott mérőszám a GDP (Gross Domestic Product = bruttó hazai termék) egy főre jutó értéke. Ez olyan közgazdasági mutató, amely lehetővé teszi a nemzetközi viszonyítást is, hiszen fő tartalma egyezményesen elfogadott: egy adott időszakon (általában egy éven) belül, egy adott megfigyelési egységben (megye, régió, ország stb,) a teljes gazdasági tevékenységben előállított, pénzértékben mért új érték, azaz belföldi hozzáadott érték (NEMES NAGY 2005).

Az egyes közgazdasági iskolák vitatkoznak azon, hogy mit (és mit nem) tartalmaz a GDP, jól vagy torzítva mutatja-e egy társadalom valódi fejlettségét, jólétét. A különböző alternatív növekedési mutatók – többek között – olyan elemeket is tartalmaznak (jellegüktől függően pozitív vagy negatív előjellel) mint a környezetszennyezés, az ingázás, a közösség érdekében végzett munka, az egészségi állapot stb..

5. ábra

Az egy főre jutó GDP megyénkénti alakulása az országos átlag százalékában (2007)

Forrás: http://www.ksh.hu/maps/teratlas/gdp.html

A Központi Statisztikai Hivatal 1994 óta számítja ki megyei szinten is a GDP-t. E számítás alapján az ország tizenkilenc megyéje és a főváros nagyon eltérő fejlődési pályát futott be: a már 1994-ben is leszakadónak tűnő megyék nem tudták lemaradásukat csökkenteni. A 2007-es adatok alapján a leggyengébb Nógrád megye és a kiemelkedő teljesítményű Budapest között a különbség csaknem ötszörös volt, és a korábbi évekhez képest tovább növekedett (5. ábra). Az eltérés volumenét még inkább szemlélteti, hogy miközben a főváros egy főre vetített gazdasági teljesítménye 36%-kal meghaladta az EU27 átlagát, addig Nógrád megyéé nem érte el annak 29%-át sem.

Bármelyik besorolási módszert is vesszük alapul, Magyarország területének legalább kétharmada vidéki térség, amelyben a teljes lakosság több mint fele él. Főképp ezek az arányok jellemzőek az általában városiasabbnak gondolt Európai Unióra és persze a Kárpát-medence határainkon túli magyarlakta területeire is. Ahogy a fejlettség, fejlődés GDP-vel való mérése körül sincs egyetértés a gazdasági és társadalomtudományi szakemberek között, úgy a kistérségek összehasonlítása körül is sok vita van.

A magyarországi vidéki térségek fejlettségének mérése, az eredmények összehasonlítása a rendszerváltás óta folyamatosan történik. Több tudományos kutatóműhely és intézmény törekedett arra, hogy a kistérség fejlettségét objektíven kifejező mutatórendszert dolgozzon ki és értékeljen. Ezek a mutatók természetesen a számszerűsíthető adatokból kiindulva igyekeznek vizsgálni a térség helyzetét, az olyan kevésbé megfogható faktorokat, mint a történelmi hagyományokból fakadó szemléletmód, munkakultúra, nyitottság, befogadó-készség, politikai tőke, stb. – amelyek pedig a fejlődés mozgatórugói lehetnek – nem tartalmazzák.

Faluvégi Albert (2004) még hazánk Európai Uniós csatlakozása előtt felmérte a hazai kistérségek fejlettségét: munkatársaival kilenc gazdasági-társadalmi jellegű mutatót vizsgált:

¨ a külföldi érdekeltségű vállalkozások külföldi saját tőkéje egy lakosra, 2002;

¨ a személyi jövedelemadó-alapot képező jövedelem egy lakosra, 2002;

¨ a személyi jövedelemadó-alapot képező jövedelem egy lakosra, 2002/1992;

¨ a működő gazdasági szervezetek ezer lakosra jutó száma, 2002;

¨ a működő gazdasági szervezetek száma, 2002/1996;

¨ a munkanélküliek aránya, 2002;

¨ a vándorlási különbözet ezer lakosra jutó száma, 1990-2002;

¨ a távbeszélő-főállomások ezer lakosra jutó száma, 2002;

¨ a személygépkocsik száma ezer lakosra, 2002.

A fenti statisztikai adatokból öt összevont fejlettségi térségtípust alakítottak ki:

1. a dinamikusan fejlődő térségekben a mutatók zöme több mint 10%-kal meghaladja az átlagértéket,

2. a fejlődő térségek mutatói zömmel a vidéki átlag felett vannak, de az eltérés mértéke nem haladja meg a 10%-ot,

3. a felzárkózó térségekben a gazdasági-társadalmi mutatók értéke többségében közelíti a vidéki átlagot, s a növekedés jeleit is mutatják,

4. a stagnáló térségek azok, ahol a vidéki átlagtól való elmaradás a jelzőszámok zöménél eléri, illetve közelíti a 10%-ot,

5. a lemaradó térségek esetében a jelzőszámok zöménél a vidéki átlagtól való elmaradás minimum 15%.

A vizsgálat megállapításai szerint a dinamikusan fejlődő és fejlődő – relatíve kedvező helyzetű – térségekben él az ország népességének 59%-a (arányuk 35% és 24%). A felzárkózó térségekben az ország népességének alig több mint 21%-a él, úgy tűnik, nekik még van némi esélyük a kitörésre. A vizsgált gazdasági-társadalmi mutatók tükrében kilátástalannak tűnik viszont a stagnáló és a lemaradó térségeken élő 12, illetve 8%-nyi népesség helyzete, jövője (6. ábra).

A különböző fejlettségű kistérségek szembeötlően megoszlanak Nyugat- és Kelet-Magyarország között: míg a huszonkét dinamikus fejlődésűnek ítélt kistérség közül csupán egy-egy található Észak-Magyarországon és az Alföldön, és a negyven fejlődő közül is csupán tíz fekszik a Dunán innen, addig a huszonnégy leszakadó kistérségből tizenkilenc található az ország keleti felén.

6. ábra

A magyarországi kistérségek helyzete

Forrás: Faluvégi A. (2004), www.ksh.hu

A mutatórendszerek alapján képzett kategóriák segítették a kormányzati szerveket a támogatási rendszer kialakításában is. Ezt a célt azonban konkrét szabályozási keretek kialakításával igyekeztek elérni: a hazai kistérségek fejlettségéről a területfejlesztés kedvezményezett térségeinek jegyzékét tartalmazó 64/2004. (IV. 15.) Korm. rendelet adott hivatalos besorolást.

A rendelet három kedvezményezetti kategóriát határoz meg (7. ábra):

¨ a társadalmi-gazdasági szempontból elmaradott térségek

a (rendeletben közölt) mutatórendszer alapján kialakított komplex mutató az országos átlaggal azonos vagy attól elmaradt;

¨ az ipari szerkezetátalakítás térségei, amelyekben

az iparban foglalkoztatottak aránya 1990-ben meghaladta az országos átlag másfélszeresét,

az iparban foglalkoztatottak arányának csökkenése 1990-1999 között, valamint

a munkanélküliség 1999. december 20-án az országos átlagot meghaladta;

¨ vidékfejlesztési térségek, amelyekben

a terület népességének kevesebb, mint 50%-a él 120 fő/km2-nél magasabb népsűrűségű településen,

az 1990. évi népszámláláskor az országos vidéki átlagot meghaladó volt a mezőgazdasági foglalkoztatottság aránya,

az országos átlag alatt van az egy főre jutó személyi jövedelemadó alap,

a munkanélküliség 1999. december 20-án az országos átlagot meghaladta.

7. ábra

A fejlesztés szempontjából kedvezményezett kistérségek

Forrás: 64/2004. (IV. 15.) Korm. rendelet

A területfejlesztés szempontjából kedvezményezett térségek közül azok a kistérségek, amelyeknek komplex mutatója nem éri el Budapest komplex mutatójának 60%-át, területfejlesztési szempontból a leghátrányosabb helyzetű kistérségeknek minősültek. A 311/2007 (XI. 17.) Kormányrendelet a többcélú kistérségi társulások létrejöttét követően újradefiniálta a kedvezményezett térségek fogalmát, három típusba sorolva azokat: hátrányos helyzetű, leghátrányosabb helyzetű, illetve komplex programmal segítendő leghátrányosabb helyzetű kistérségeket különítettek el (8. ábra).

8. ábra

A hátrányos és leghátrányosabb helyzetű kistérségek elhelyezkedése Magyarországon

Forrás: 311/2007. (XI. 17.) Korm. rendelet

„E rendelet alkalmazása szempontjából a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések jegyzékéről szóló 240/2006. (XI. 30.) Korm. rendeletben meghatározott nem kedvezményezett kistérségben lévő, a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott vagy az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések a hátrányos helyzetű kistérségekkel azonos elbánásban részesülnek.

E rendelet alkalmazása szempontjából a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések jegyzékéről szóló 240/2006. (XI. 30.) Korm. rendeletben meghatározott nem kedvezményezett kistérségben lévő, a társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott és az országos átlagot jelentősen meghaladó munkanélküliséggel sújtott települések a leghátrányosabb helyzetű kistérségekkel azonos elbánásban részesülnek.” (311/2007. (XI. 17.) Kormányrendelet)

A leghátrányosabb helyzetű térségeknek a fekvését összevetve a 6. ábra „lemaradó” kategóriájával, könnyen felfedezhető az átfedés a kistérségek között: a negyvenhét leghátrányosabb helyzetű kistérség többsége a lemaradók közé tartozik, további tizenöt a stagnáló, kettő felzárkózó és egy a fejlődő kistérségek között szerepel. A vidékiség azonban ezzel együtt sem azonos az elmaradottsággal.

Az elmaradott térség ismérvei (BÁLINT és munkatársai 2000):

· az utak, a közlekedés, a távközlés és az Őnternet fejletlensége,

· a víz, csatorna, gáz, elektromos hálózat és közművei fejletlensége,

· az ipar hiánya, megszűnése vagy hanyatlása,

· a mezőgazdaság hanyatlása, műveletlen földek,

· a legjobban képzett fiatalok elköltözése,

· az aktív foglalkoztatottak alacsony aránya,

· a munkanélküliség fokozódása, kevés munkahely,

· a lakosság létbizonytalanságának növekedése,

· növekvő elszigeteltség és a szociális szolgáltatások hiánya,

· környezeti és természeti károk, a táj leromlása,

· az épületek és építmények rossz állapota, pusztulása,

· a lakosság rossz egészségi állapota

· a kulturális örökség elvesztése,

· a társadalmi mobilitás hiánya,

· a közösségek, a hagyományos együttműködési formák felbomlása.

A térség és a vidék szavakat akár szinonímaként is használhatnánk, de a hagyományok szerint a területfejlesztés a nagyobb léptékű infrastrukturális programokra illik, mint pl. autópályák nyomvonala, folyószabályozás stb., a vidékiség pedig csak a falusias kistérségi (agrár)programok jellemzője – de természetesen a területfejlesztés és a vidékfejlesztés használhat – és használ is – azonos alapokon álló vizsgálati módszereket (7. táblázat).

7. táblázat

A területfejlesztés és a vidékfejlesztés összehasonlítása

Jellemzők	Területfejlesztés	Vidékfejlesztés
Lépték	Jellemzően nagyléptékű (ország, régió, megye)	Jellemzően kisléptékű (kistérség, táj)
Jelleg	Fentről lefele irányuló	Alulról felfelé irányuló
Tartalom	Nagytérségi közlekedési és egyéb infrastruktúra-hálózatok, nagy volumenű beruházások stb.	Helyi erőforrások aktivizálásával a helyi adottságok hasznosítása (struktúraváltás, minőségi termékek, infrastruktúra, kulturális örökség, népességmegtartás feltételei)
Társadalmi hatás	Elsősorban közvetett módon érvényesül, csak közép-, illetve hosszú távon	Elsősorban közvetlen módon hat az emberekre és már rövidtávon belül is
Állami szerepvállalás	Döntő, meghatározó	Orientáló, kezdeményező, támogató
Finanszírozás	Társfinanszírozás, de döntően állami centralizált közpénzekből	Társfinanszírozás, de döntően helyi saját, illetve decentralizált állami forrásokból
Megvalósítás eszköze	Program	Program
Megvalósítás alapfeltételei	Központi döntés	Partnerség

Forrás: JÁVOR (1999)

Az angol szakkifejezések (regional, spatial, countryside és a rural) között megfigyelhető jelentésbeli átfedések alapján jó kompromisszumnak tűnik a falusi és kisvárosi komplex programokra alkalmazható térségfejlesztés kifejezés. Nehezen értelmezhető ugyanakkor az a törekvés, amely a vidékiséget a támogatandóságból vezeti le, és az elmaradottság statisztikai ismérveivel jellemzi. A hazai vidék nagy része sajnos a fenti elvtől függetlenül egyben elmaradott térség is, a példamutatóan sikeresek ma még kisebbségben vannak.

A vidéki térség létrejöttét és elhatárolhatóságát a kohézió, valamilyen összetartó erő határozza meg, amelyek közül a leggyakoribbak (BÁLINT és munkatársai 2000):

földrajzi viszonyok, elzárt területek, azonos természeti formák,
etnikai, származási, nemzeti, nyelvi azonosság vagy hasonlóság,
foglalkozási, termelőkörzeti azonosság vagy hasonlóság,
vallási, világnézeti, etikai azonosság vagy hasonlóság,
életszínvonal, szegénység vagy az azon alapuló politika.
fejlődéstörténet, pionírok, kondenzációs mag, felvirágzás, hanyatlás,
véletlenek, kaotikus állapotok, agglomerációs előnyök, pozitív visszacsatolás,
közös sors (Szondi Lipót nyomán, sorsanalízis), közös döntések és választások.

Ezeknek az összetartó erőknek egy része csak a kisebbségben érvényesül: az etnikai, származási, vallási stb. azonosság a kisebbségi létben kovácsolja egységgé a közösséget, a vidéket (pl.: mást jelent magyarnak lenni Magyarországon és a határon túli magyarlakta területeken.). Sokszor éppen az egymásrautaltság, a közös érdekérvényesítés (vagy éppen a közös ellenség-kép) tart össze közösségeket – és ezek megszűnte egyúttal megbontja az együvé-tartozás érzését is, sok esetben egymás ellen fordulnak az addig együttműködők.

Az utolsó sorokat (a véletlenek szerepe, agglomerációs előnyök, közös sors) részletesebben kifejtve: számos hazai és Kárpát-medencei kistérség és mezőgazdasági termesztési körzet történetének, valamint nyugat-európai esettanulmányoknak az elemzése alapján elmondható, hogy a térségeknek ugyanúgy, mint az embereknek és családoknak vannak sorsválasztó döntéseik. Szondi Lipót nyomán továbbgondolva ezek a döntések is nagy valószínűséggel öröklődnek, a vidék is hajlamos az "élete" során ugyanazokat a jó és rossz döntéseket meghozni, saját fejlődését serkenteni vagy blokkolni, a változásokat katalizálni vagy megakadályozni. A Szondi-féle sorselemzéshez hasonló térségkutatás lehetővé teszi, hogy a múlt elemzésével felkészüljünk a kritikus helyzetekre, a jobb döntésekre, a sikeresebb sorsválasztásra.

Sors alatt nem a görög tragédiák megmásíthatatlan végzetét kell érteni, a térségek esetében az sokkal inkább az ott élők örökölt és tanult viselkedési mintáiban, munkakultúrájában és életmódjában érhető tetten. A helyi problémakezelés megtanulása viszont a múltban a legritkább esetben jelentett tényleges iskolai tanítást, hanem a “tacit knowledge”, a hallgatólagos vagy csendben ellesett és mintákkal továbbadott tudás kategóriájába tartozott. Ezen feltétlenül változtatni kell, mert a jó döntésekhez jó elemzés és döntés-előkészítés kell, ami csak tudatosságon alapulhat.

Fel kell tehát tárni a korábbi döntési helyzeteket, motivációkat és az esetlegesen elkövetett elemzési vagy döntési hibákat is. Nem az áltudományosságnak a reprezentatív kérdőívezéssel való számszerűsítése a lényeg; az intuíció, a kreativitás és az innováció sokkal inkább a fejlesztendő tényezők közé tartoznak. A racionalitásnál is fontosabb a csoportképző, együttműködést serkentő célkitűzés. Ilyen egyértelmű cél a tanulószervezet kialakítása, amely az elkövetett hibákból és az elért sikerekből egyaránt képes tanulságokat levonni, és az újra és újra bekövetkező sorsfordulóknál egyre jobb döntéseket hozni.

Sorsválasztó döntési példák, amelyekből ma is tanulhatunk.

· Évezredekkel későbbről visszatekintve az egyiptomi piramisok építése irracionális és embertelen tevékenység volt; ma ebből a turisztikai attrakcióból él a fél ország.

· Száz évvel ezelőtt Gazdagfalva jómódú parasztjai elutasították a falujuk közelében vezetendő vasutat, mert zavarná a nyugalmukat és az állataik békés kérődzését. A vonatközlekedés hiányát azóta sem heverte ki a település; a szomszédos Szegényháza a vasútállomással azóta behozta a lemaradását.

· A falusi turizmus támogatásaként kicsempéztették a parasztházak fürdőszobáit, néhányan kívülről is kicsempézik a házaikat, holott a szelíd turistákat sokszor a láncon tartott kutya riasztja el, nem az egyébként tiszta kerti árnyékszék.

A hálózatokhoz – legyen szó akár közlekedési, szállítási, akár infrastrukturális vagy társadalmi-szociális hálózatokról – való csatlakozás vagy az azokból való kimaradás jelentős mértékben befolyásolja a vidék fejlődési esélyeit (9. ábra).

9. ábra

A hálózatokban részt vevő és az azokból kimaradó térségek területi megoszlása

Forrás: ENYEDI (2004)

A térségi elválasztók, a törésvonalak érdekes, de tulajdonképpen logikus módon nem teljesen szimmetrikusak a kohéziós erőkkel (BÁLINT és munkatársai 2000):

· civilizációs és kulturális (gyakran nemzeti köntösben megjelenő) különbségek,

· vallás, bőrszín, viselet, nyelv, gazdagság–szegénység,

· pártoskodás, személyi ellentétek, féltékenység, előítélet,

· centrum és periféria, város vonzáskörzete és vidék,

· földrajzi viszonyok, hegyek, völgyek, vizek, vízválasztók,

· közigazgatási határok; ország, megye, (korábbi) járás,

· választási, egészségügyi, egyházi és iskolai körzetek,

· kitelepítések, betelepítések, történelmi sérelmek,

· eltérő sors, fejlettség, fejlődési szakasz, jövőkép,

· út, vasút, autóbuszvonal, kerékpárút, telefon, fax, internet, e-mail hiánya,

· digitális vízválasztó (digital divide), amely ma már a szélessávú internet hiánya,

· és – talán a leggyakrabban – a hiányzó híd. (Nem véletlen, hogy az EURO bankjegyek kapukat és hidakat szimbolizálnak.)

A sikertelen vagy kevésbé sikeres térségek történetéből levonható következtetés, hogy eredetileg is volt valamilyen hajlamosító tényező, amely akadályozta a fejlődést (például eredendően is nagyon kicsi a falu, vagy zsáktelepülés jellegű, azaz csak egyetlen úton megközelíthető, holott az élénk és természetes kapcsolatokhoz csillagszerű (mindent mindennel összekötő, redundáns) utak kellenek a falvak között). A leggyakoribb mai hátrányos hajlamosító tényező a lakosság elöregedése, ami nemcsak korosodó embereket jelent, hanem azt is, hogy a fiatalok, különösen az iskolázottabbak és a gyerekeiknek jobb iskolára vágyók már elköltöztek.

A „sorsot” rossz irányba eldöntő pillangó-effektus lehet a vasúti vagy autópálya-nyomvonal másfelé vezetése, az új ipari létesítmény vagy akár hulladéktároló elutasítása, a postahivatal megszűnése, az iskolai felső tagozat, majd az alsó teljes kiürülése, amely többnyire megpecsételi a falu sorsát, hiszen iskola nélkül a fiatal párok nem szívesen maradnak. Ez annak ellenére is így van, hogy szerte az országban ismert az iskolabusz intézménye, sok szülő a nagyvárosban is autóval viszi a gyerekét iskolába. A magyar falvakban mégis inkább a szülő ingázik a saját munkahelyére. Az egyetlen kivétel talán, hogy gyakran az állattartó telepén akar lakni a gazda, és így ő maga nem tud a nagyobb, iskolázott településre költözni.

A sikertelen település legnagyobb hátránya, hogy idővel immunizálódik az innovációval szemben, a „jöttment eszmék” sorozatos elutasításával megtanul könnyen hárítani, az újabb kísérletek egyszerűen lepattannak róla. A sorozatos kudarcok egymást is erősítik, a kritikus tömeg (lakosság, iskolás gyerek, gazdaság stb.) elvesztésével, a rossz irányú pozitív visszacsatolással folyamatosan leépül a település. A nagy kérdés az, hogy lehet-e fordítani ezen a folyamaton, de a vidékfejlesztés célja éppen az, hogy a kérdésre igennel lehessen válaszolni.

A sikeres térségek fejlődéstörténetéből látható, hogy a kedvező ökológiai adottságok mellett mindig volt egy kondenzációs mag, valamilyen helyi kezdeményezés, amely többnyire szerencsés véletlenek (pillangó-effektus) hatására, gyakran “gyüttmentek" (nem helyben született, betelepült, beházasodott stb.) vezetésével kezdett fejlődni, majd az agglomerációs előnyök kibontakozásával, szinergikus hatásokkal és pozitív visszacsatolással érett igazi sikertörténetté. Ezek a régen bevált folyamatok ma talán mesterségesen lemásolhatók, tudatosan felépíthetők; ezt nevezzük komplex térségfejlesztésnek. Elvi alapjait ma az EU Corki Deklarációja képezi, a mai európai sikertörténeteket pedig LEADER (Liaison Entre Action de Développement de l’Economie Rurale) programnak hívják.

A sikertényezőket nem csupán a hagyományos négyes – a természeti adottságok, a technika, a tőke és a munkaerő – alkothatják, ahogy évszázadokon át hitték. A hagyományos négy tényező ma is fontos, lehet alapja a fejlődésnek, a versenyképességnek és a sikernek, de más is kell. Sokkal inkább a kreativitás, az innovációs és integrációs készség, az információkezelés és az irányítási rendszer fejlettsége, az időgazdálkodási és időzítési képesség (HOVÁNYI 1995), valamint mindenek fölött és a tapasztalatok szerint minden más által helyettesíthetetlenül az együttműködési készség, amely egész Kelet-Közép-Európában hiánycikk, de ránk különösen jellemző a viccbéli "Dögöljön meg a szomszéd lova is!".

Az e téren mutatkozó hiányosságaink gyakran jelentős versenyhátránnyá összegződhetnek, de fordítva is igaz, azaz helyettesíthetik az alapvető kedvező adottságokat. Meg kell találni azokat az információs és innovációs folyosókat, amelyek mentén mégis áttörhető az “immunrendszer”, és az elmaradott helyzetből új fejlődési pályára állítható a térség vagy a település. A 21. század legfontosabb információs folyosója a szélessávú internet, amely nem lebecsülve a korábbi évszázadok világhódító találmányait, a könyvnyomtatást, a vasutat és a távközlést (telefont, rádiót, tévét), talán még azoknál is átütőbb erejű fejlődéshez vezethet. Ma már drót sem kell hozzá, a wireless forró pontok (hot-spot) lehetnek a változás magvai a falvakban.

A vidékfejlesztéshez kapcsolódó tévhitek

A vidékfejlesztésről szólva meg kell említeni néhány hiedelmet, amelynek csapdájába sokan beleesnek hazánkban és a határainkon túl egyaránt. Az első ilyen hiedelem, hogy a vidékfejlesztési forrásokat elsősorban a kulturális identitás, a hagyományok megőrzésére kell fordítani. Nem ellentmondás, hogy ezek az értékek valóban méltóak továbbörökítésre, de a munkahelyteremtésnek, a gazdaság fenntartható fejlesztésének elsőbbsége vitathatatlan (ez utóbbi teszi majd később lehetővé az előbbit).

A másik sokat hangoztatott – és sokak által az egyik kitörési lehetőségnek tartott – tévhit, hogy a különleges, de kis volumenű termékek, a „hungarikumok” sokaságára "szinte korlátlan a piac". Apró termékek sokaságát termelni valóban vonzó koncepció, a siker valószínűsége ugyanis lényegesen nagyobb, és az esetleges kudarc szinte mindig csak néhány termékre szorítkozik, így nemzetgazdasági szinten elviselhető, az érintettek vesztesége pedig kompenzálható. A korlátlan piac persze badarság, hiszen csak apró résekről van szó, amelyek az esetleg sikeres offenzíva után hamar telítődnek. Ezekbe a résekbe is betörni azonban csak kiváló minőségű, versenyképesen előállított, szépen csomagolt, ügyesen piacra vitt termékekkel lehet.

A harmadik illúzió a falusi turizmusban rejlik: szinte mindegyik SWOT-analízis lehetőségei között szerepel, ha semmi kilátás, ötlet nincs a fejlesztésre, legfeljebb ezt elő lehet húzni. Számos településen a falusi turizmustól várják a válságba került mezőgazdaság fellendítését. Kétségkívül pozitív hatással van a mezőgazdaságra, de önmagában nem lehet a válság megoldásának a kulcsa. A térségfejlesztésnek a falusi turizmuson túl ki kell hatnia a vidéki élet egészére. A jól működő falusi turizmus programokat, kínálatot, divatos kifejezéssel turisztikai terméket teremt, felméri a leendő látogatók igényét, alkalmazkodik is ahhoz (sőt még jobb, ha keresletet gerjeszt), és tevékenységét összehangolja, együttműködik a környék többi vendégfogadójával. Még így is többnyire csupán idényjövedelmet nyújt az ezzel foglalkozóknak. Ugyancsak a turizmushoz kapcsolódó tévhit, hogy a házhoz érkező vendégek általában luxus-körülményeket várnak el a vendéglátóktól, de legalábbis az autópályához ragaszkodnak, pedig csak járható utakra számítanak, vagy a hálószobába egy olvasólámpára az esti olvasáshoz.

5. FELHASZNÁLT ÉS AJÁNLOTT IRODALOM

ANDORKA R. (1996): Gazdasági, társadalmi változások és problémák a mai magyar falvakban. A falu. XI. évf. 4. sz. 15. p.

BALCSÓK I. (2004): A vidéki térségek munkanélküliségének aktuális kérdései. A falu. XIX. évf. 4. sz. 74-80. p.

BÁLINT J. – NAGY G. (Szerk.) (2006): Vidékfejlesztés. Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum Agrárgazdasági és Vidékfejlesztési Kar. Kézirat. 380 p.

BÁNLAKY P. (1987): Kisvárosaink – a településhálózat köztes helyzetében. (Elıtanulmány és hipotézis). Tér és Társadalom. 1. évf. 1. sz. 32. p.

BELUSZKY P. (1986): Néhány megjegyzés az alföldi településfejlesztéshez. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk.: Novák L. – Selmeczi L. Nagykırös. 763-771. p.

BÉRES CS. (1993): A területi politika és a térbeli hátrányok. In: Hajdú-Bihar megye. A térbeli társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségei és problémái. Szerk.: Béres Csaba – Süli-Zakar István. Debrecen. Kiadja a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzatok Közgyűlése. 9-10. p.

BÉRES CS. – SÜLI-ZAKAR I. (1993): A terület- és településfejlesztés főbb problémái és lehetséges irányai Hajdú-Bihar megyében. In: Hajdú-Bihar megye. A térbeli társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségei és problémái. Szerk.: Béres Csaba – Süli-Zakar István. Debrecen. Kiadja a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzatok Közgyűlése. 261-265. p.

BÓDI F. (1999): Szociális ellátórendszerek a falvakban. A falu. XIV. évf. 1. sz. 46. p.

BÓDI F. (2004): Népességfogyás – elszegényedés – iskolabezárás. A falu. XIX. évf. 1. sz. 43-51. p.

BOND, S. (1998): Falumozgalom Svédországban. A falu. XIII. évf. 4. sz. 61-64. p.

BORBOLY I. (1997): Az európai integráció hatása a finn vidékpolitikára és –fejlesztésre. A falu. XII. évf. 1. sz. 89-91. p.

BOROS F. (1986): A településfejlesztés új szakasza Magyarországon. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk.: Novák L. – Selmeczi L. Nagykőrös. 712-716. p.

BORSOS J. – NÁBRÁDI A. (2005): A vidékfejlesztés új kutatási programja. Gazdálkodás. XLIX. évf. 3. sz. 1-2. p.

BÖGRE ZS. (2000): Egyház és civil társadalom a falusi társadalomban. A falu. XV. évf. 2. sz. 51. p.

BŐHM A. (1987): A helyi hatalom és a lakossági részvétel esélyei. Tér és Társadalom. 1. évf. 1. sz. 18-19. p.

BUDAY-SÁNTHA A. (2001): Agrárpolitika-vidékpolitika. A magyar agrárgazdaság és az Európai Unió. Dialóg Campus Kiadó. Budapest-Pécs. 19-381. p.

BUDAY-SÁNTHA A. (2004): Az agrár- és vidékfejlesztés lehetőségei, tennivalói. Gazdálkodás. XLVIII. évf. 1. sz. 62. p.

COUNCIL OF EUROPE (1996): Recommendation 1296 (1996) on a European Charter for Rural Areas.

http://assembly.coe.int/Main.asp?link=http%3A%2F%2Fassembly.coe.int%2FDocuments%2FAdoptedText%2Fta96%2FEREC1296.htm

CSÁKI CS. (1998): Gondolatok a magyar agrárpolitika aktuális feladatairól. A falu. XIII. évf. 1. sz. 5-12. p.

CSÁKI CS. – ELEK S. (1997): A Világbank és a vidékfejlesztés. A falu. XII. évf. 1. sz. 86-88. p.

CSATÁRI B. (1986): A községek megtartó képességének fő tényezői az Alföldön. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk.: Novák L. – Selmeczi L. Nagykőrös. 779-789. p.

CSATÁRI B. (1999): A tanyák szerepe a vidékfejlesztésben. A falu. XIV. évf. 4. sz. 49-52. p.

CSATÁRI B. (2000): A magyarországi kistérségek vidékiség-kritériumai. In: Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. Szerk.: Horváth Gy. – Rechnitzer J., Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja. 199.p.

CSATÁRI B. (2004): A magyarországi vidékiségről, annak kritériumairól és krízisjelenségeiről. Területi Statisztika. 7. évfolyam, 6. szám. 532-544. p.

CSETE L. – LÁNG I. (2005): A fenntartható agrárgazdaság és vidékfejlesztés. Budapest, 2005. MTA Társadalomkutató Központ. 207. p.

CSITE A. (1997): Vidékfejlesztési megközelítések Magyarországon 1970-1996: az új regionális politika. Szociológiai Szemle. 1. sz. 79-82. p.

DORGAI L. (1997a): A vidékfejlesztés néhány agrárgazdasági vonatkozása Magyarországon. In: Regionális Agrárkutatási és Vidékfejlesztési Workshop, Kompolt. 1997. május GATE FRKI. 34-43.p.

DORGAI L. (1997b): Mikor és hogyan segítheti a magyar vidék fejlesztését az Európai Unió? In: Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. Az EU csatlakozás agrárgazdasági kilátásai, előnyök és hátrányok. Szerk.: Varga Gyula. MTA, Budapest. 53-59. p.

DORGAI L. (1998a): A területfejlesztéstől a vidékfejlesztésig az agrárgazdaság nézőpontjából. A Falu. XIII. évf. 2. sz. 27-28. p.

DORGAI L. (1998b): Az agrárgazdaság helye és szerepe a vidékfejlesztésben. A falu. XIII. évf. 4. sz. 32-37. p.

DORGAI L. (1998c): Néhány gondolat a „Mi tekinthető vidéknek” című vitacikkhez. Gazdálkodás, XLII. évf. 5. sz. 60-63. p.

DORGAI L. (2000a): Terület- vidékfejlesztés és agrárpolitika. Magyar Tudomány. 2000/1. sz. 24-27. p.

DORGAI L. (2000b): Feladataink a vidékpolitika alkalmazásában. Gazdálkodás. XLIV. évf. 5. sz. 63-68. p.

DORGAI L. – TÓTH E. (1991): Az eltartó-képesség, a foglalkoztatási és kereseti viszonyok az Európai Közösség és Magyarország mezőgazdaságában. Gazdálkodás. XXXV. évf. 7-8. sz. 35-52. p.

ENYEDI GY. (1980): Falvaink sorsa. Magvető kiadó. Budapest.

ENYEDI GY. (1985): A terület- és településfejlesztéssel kapcsolatos tudományos kutatások fő irányai és feladatai. Területi Statisztika. 35. évf. 1. sz. 1-3. p.

ENYEDI GY. (1991): Fordulópont előtt a magyar falu. Gazdálkodás. XXXV. évf. 10. sz. 10-11. p.

EPSTEIN, T. S. (2001): Development – There is Another Way: A Rural-Urban Partnership Development Paradigm. World Development. Vol. 29. No. 8. 1443-1454. p.

EUROPEAN COMMISSION (2004): Proposal for a Council Regulation on support to Rural Development by the European Agricultural Fund for Rural Development. Commission staff working document. COM(2004)490final.

http://europa.eu.int/comm/agriculture/rur/publi/propimpact/text_en.pdf

FARAGÓ L. (1987): A területfejlesztés fogalmáról. Tér és Társadalom. 1. évf. 1. sz. 5-9. p.

FEHÉR A. (1998a): A vidék fogalmáról és a vidéki területek lehatárolásáról. Gazdálkodás, XLII. évf. 5. sz. 54-59. p.

FEHÉR A. (1998b): Mezőgazdaság és vidékfejlesztés. Gazdálkodás. XLII. évf. 1. sz. 74-79. p.

FEHÉR A.(2005): A vidékgazdaság és a mezőgazdaság. Agroinform kiadó. Budapest. 21-290. p.

FEHÉR A. – DORGAI L. (1998): A vidék eltartó-képességének stabilizálása, regionális összefüggései. MTA Agrártudományok Osztálya, Budapest. 7-43. p.

FEKETE GY. (2005): Adatok a községekben élő idős népességről. A falu. XX. évf. 1. sz. 67-68. p.

FEKETE GY. (2004): A községekben élők népességmegőrző szerepe. A falu. XIX. évf. 2. sz. 91-97. p.

FONT E. (2001): Alakul a magyar vidék? A falu. XVI. évf. 3. sz.16-19. p.

FORGÁCS CS. (2003): A mezőgazdaság helye és szerepe a vidékfejlesztésben. Gazdálkodás, XLVII. évf. 4. sz. 73-80. p.

FÜLÖP ZS. – SZENTIRMAY Z. (2001): Az agrárágazatok felkészülése az EU strukturális alapjainak fogadására. Gazdálkodás, XLV. évf. 6. sz. 26-29. p.

FVM (2004a): 146/2004 (IX. 30.) FVM rendelet Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásokkal összefüggésben a tesztüzemi rendszer keretében kialakított standard fedezeti hozzájárulás értékek alkalmazásáról.

http://www.fvm.hu/doc/upload/200410/146_2004.pdf

FVM (2004b): 64/2004 (IV. 15.) Korm. rendelet a területfejlesztés kedvezményezett térségeinek jegyzékéről.

http://www.fvm.hu/doc/upload/200410/64_2004_korm.pdf

FVM (2004c): Nemzeti Vidékfejlesztési Terv az EMOGA Garanciarészleg Intézkedéseire. Magyarország. Végleges változat. Budapest. http://www.fvm.hu

FVM (2006c): Új Magyarország Vidékfejlesztési Stratégia 2007-2013. Budapest. http://www.fvm.hu

FVM (2006a): AVOP. http://www.fvm.hu/main.php?folderID=1374

FVM (2006b): Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program. 30. változat. Budapest. http://www.fvm.hu

G. FEKETE É. (1997): Fenntartható közösségek. In: Alföldi tanulmányok. Szerk.: Rakonczai J. – Timár J. MTA Regionális Kutatások Központja, Alföldi Tudományos Intézet. Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba. 93-103. p.

GAZDA-TÁRS HÍRLEVÉL (2002): Az Európai Unió vidékfejlesztési politikája.

http://agrarkamara.bekescsaba.hu/gtars/vii9/1114.html.

GINSBERG, L. H. (1998): Social Work in Rural Communities. Council on Social Work Education, Inc. www.cswe.org/puplications/excerpts/SWInRuralCommunities_Chpt1.htm

GLATZ F. (2002): Az Alföld-program indulása. In: Területfejlesztés, rendszerváltás és az Alföld. Szerk.: Csatári B. – Timár J. MTA Társadalomkutató Központ. Budapest. 18. p.

GLATZ F. (2005): A vidék közhaszna. A „Párbeszéd a vidékért” lakossági fórumainak tapasztalatai, megállapításai.

http://misc.magyarorszag.hu/binary/7238_2_a_videk_kozhaszna.pdf

GÖRBE A. – NEMCSICSNÉ ZSÓKA Á. (1998): A jólét mérése, avagy merre halad Magyarország. Kovász. II. évf. 1. sz. 61-75. p.

GRASSELLI N. (2006a): Agrár- és vidékfejlesztés Magyarország EU csatlakozása után. In: Vidékfejlesztési esettanulmányok a magyar-román határ mentén. Szerk.: Gályász J. Campus Kiadó, Debrecen. 6-12. p.

GRASSELLI N. (2006b): Vidéki kistérségek gazdasági potenciáljának felmérése. Doktori (PhD) értekezés. Debrecen.

GUTH L. – VASA L. (2003): Háztartások élethelyzete és életvitele egy elmaradott kistérségben. A falu. XVIII. évf. 2. sz. 55. p.

HALMAI P. (2004): Agrárátalakulás, tőkeleépülés, beruházások. In: Falvak, földek, földművesek. Agrárpolitikai, agrártörténeti, településfejlesztési tanulmányok. Szerk.: Pócs Gy. Agroinform Kiadó. Budapest. 311-319. p.

HAMZA E. – TÓTH E. (2006): Az egyéni gazdaságok eltartó-képessége, megélhetésben betöltött szerepe. Agrárgazdasági Tanulmányok. 2006/2. sz. Kiadja: Agrárgazdasági Kutató Intézet, Budapest. 5-84. p.

HARCSA I. (1996): A paraszti népesség társadalmi mobilitása. In: Magyarország agrártörténete. Agrártörténeti tanulmányok. Szerk.: Orosz I. – Für L. – Romány P. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 532. p.

JÁVOR K. (2003): Rövid meditáció a Nemzeti Vidékfejlesztési Tervről. A Falu. XVIII. évf. 3. sz. 21-22. p.

KAPRONCZAI I. (1996): Informáltság és informálatlanság falun. A falu. XI. évf. 4. sz. 67. p.

KAPRONCZAI I. (2003): A magyar agrárgazdaság a rendszerváltástól az Európai Unióig. Szaktudás Kiadó Ház Rt. Budapest. 25-69. p.

KATONÁNÉ KOVÁCS J. (2004): Környezeti mutatók – Agrár-környezeti mutatók. Agrártudományi Közlemények. Acta Agraria Debreceniensis. 2004/13. Különszám.

KATONÁNÉ KOVÁCS J. (2006): Az agrár-környezetvédelem és a vidékfejlesztés összefüggései az Európai Unióhoz történő csatlakozás tükrében. Doktori (Ph.D.) értekezés, Debrecen. 12-37. p.

KONKOLYNÉ GYURÓ É. (1991): A tájhasználat és a népesség alakulása a Zempléni-hegység térségében. Gazdálkodás. XXXV. évf. 4. sz. 26-31. p.

KOVÁCS T. (1998): Mi tekinthető vidéknek? Gazdálkodás, XLII. évf. 5. sz. 39. p.

KOVÁCS T. (1999): Bevándorlók és kivándorlók Magyarországon. In: Az agrár-népesség migrációja az EU csatlakozás folyamatában. Szerk.: Kovács J. – Romány P. Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya. Agroinform Kiadó, Budapest. 77-109. p.

KOVÁCS T. (2000): Vidékfejlesztés és finanszírozás az Európai Unióban és Magyarországon. Tér és Társadalom. XIV. évf. 1. sz. 169-176. p.

KOVÁCS T. (2003): Vidékfejlesztési politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. 19-174. p.

KŐSZEGFALVI GY. (1985): A terület- és településfejlesztés négy évtizedes eredményei. Területi Statisztika. 35. évf. 2. sz. 130-143. p.

KŐSZEGFALVI GY. (1986): A terület- és településfejlesztést megalapozó tudományos kutatás fő irányai, kapcsolatai a területi statisztikai információrendszerrel. Területi Statisztika. 36. évf. 4-5-6. sz. 371-372. p.

KSH (1991b): Népszámlálás 1990. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2002): Népszámlálás 2001. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH (2004c): Magyarország mezőgazdasága 2003. Gazdaságszerkezeti Összeírás – I. kötet. KSH, Budapest.

KSH (2006b): Mezőgazdasági termelés 2005. KSH Mezıgazdasági és környezetstatisztikai főosztály. Budapest. 6-23. p.

KSH-ÁMÖ (2001): Általános Mezőgazdasági Összeírás 2000. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest.

KSH-T-STAR (2001-2009): Településstatisztikai Adatbázis Rendszer.

KULCSÁR L. - KOZÁRI J. (1998): A vidékfejlesztés új stratégiája Magyarországon. Gazdálkodás. XLII: évf. 4. sz. 12-13. p.

KULCSÁR L. (1998): Vidékfejlesztés és vidékpolitika Magyarországon. A Falu. XIII. évf. 2. sz. 5-15. p.

LACKÓ L. (1982): A településfejlesztés holnapjáról. Kérdések és dilemmák. Területi Statisztika. 32. évf. 1-2. sz.

LACKÓ L. (1986): A területi fejlődés jellege. Területi Statisztika. 36. évf. 3. sz. 205-210. p.

LACZKÓ L. (1987): A területi fejlődés egységes értelmezése. Tér és Társadalom. 1. évf. 1. sz. 67-73. p.

LACZKÓ L.(1999): Vidék, vidékfejlesztés. Gazdálkodás. XLIII. évf. 1. szám. 66-67. p.

LAKI L. (1997): Falvak – problémák – társadalmi konfliktusok. A falu. XII. évf. 3. sz. 8. p.

LŐKÖS L. (1998): Egyetemes agrártörténet. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 223-302. p.

MAÁCZ M. (2002): A vidékfejlesztés kilátásai az Európai Unióban. Gazdálkodás. XLVI. évf. 3. sz. 11-13. p.

MAÁCZ M. – KÓNYA E. (2004): Új vidékfejlesztési politika az Európai Unióban 2007 és 2013 között. A falu. XIX. évf. Tél. 53-60. p.

MADARÁSZ I. (2000): Hogyan készítsünk vidékfejlesztési programot? Vidékfejlesztők kiskönyvtára, Agroinform kiadóház, Budapest. 34-36. p.

MAGDA S. – MARSELEK S. – MILLER GY. (2000): A változó agrárgazdasági feltételek hatása a vidékfejlesztésre és népességmegtartásra. Gazdálkodás. XLIV. évf. 2. sz. különkiadás. 1-10. p.

MAGYAR T. (2003): A vidékfejlesztés helyzete és kilátásai az Agenda 2000 félidejekor. Gazdálkodás. XLVII. Évf. 2. sz. 5-6. p.

MAGYARORSZÁG VIDÉKFEJLESZTÉSI PROGRAMJA (1997): Témafelelős: Jávor K. Budapest, a KTM megbízásából készítette a VÁTI Kht. 1997. szeptember.

MANNINGER S. (1995): Térségfejlesztés és a termőföld eltartó-képessége. A falu. X. évf. 2. sz. 37-41. p.

MÁRTON J. (1997): A kisgazdaságok életképessége és a falu sorsa. A falu. XII. évf. 3. sz. 72-73. p.

MCGRANAHAN, D. A. – BEALE, C. L. (2002): Understanding Rural Population Loss. Rural America. Vol. 17. Issue 4. 2-11. p.

MOHÁCSI G. (2004): Vidékfejlesztési támogatások az EU csatlakozás után (2004-2006). Gazdálkodás. XLVII. évf. 9. sz. különkiadás. 63-71. p.

NAGY A. (2006): Családi alapon működő mezőgazdasági vállalkozások (családi gazdaságok) ökonómiai elemzése. Doktori (Ph.D) értekezés. Debrecen.

NAGY K. (1991): A falufejlesztési és területgazdálkodási politikák összehangolása az Európai Közösségben. Gazdálkodás. XXXV. évf. 7-8. sz. 33-34. p.

NAGY R. (1999): Falvak a Sárréten. A falu. XIV. évf. 4. sz. 39. p.

NÉMETI L. (1996): A magyar gazdasági reform és az agrárgazdaság. In: Magyarország agrártörténete. Agrártörténeti tanulmányok. Szerk.: Orosz I. – Für L. – Romány P. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 598-600. p.

NEWBY, H. (1980): Trend Report: Rural sociology. Current Sociology 28. In: Rye, J. F. (2006): Rural Youths’ Images of the Rural. Journal of Rural Studies (Article in Press).

OGY (1997): 30/1997. (IV. 18.) OGY határozat a területfejlesztési támogatások és a decentralizáció elveiről, a kedvezményezett területek besorolásának feltételrendszeréről.

http://www.complex.hu/kzldat/o97h0030.htm/o97h0030.htm#kagy1

OJ (1994): A Tanács 1994. május 16-i 1164/1994/EK rendelete a Kohéziós Alap létrehozásáról. Official Journal of the European Union. L 130. 25/05/1994.

http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/content/hu/02_pdf/00_6_cf_1_hu.pdf

OJ (1999a): A Tanács 1999. május 17-i 1257/1999/EK rendelete az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alapból (EMOGA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról, valamint egyes rendeletek módosításáról illetve hatályon kívül helyezéséröl. Official Journal L 160, 26/06/1999.

http://www.fvm.hu/doc/upload/200501/1257_1999_ek.pdf

OJ (1999b): A Tanács 1999. június 21-i 1260/1999/EK rendelete a strukturális alapokra vonatkozó általános rendelkezések megállapításáról. Official Journal of the European Union L 161 26/06/1999.

http://www.fvm.hu/doc/upload/200501/1260_1999_ek.pdf

OJ (1999c): Az Európai Parlament és a Tanács 1783/1999/EK rendelete (1999. július 12.) Az Európai Regionális Fejlesztési Alapról. Official Journal of the European Union. L 213. 13/08/1999.

http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/content/hu/02_pdf/00_2_erdf_hu.pdf

OJ (1999d): Az Európai Parlament és a Tanács 1999. július 12-i 1784/1999/EK rendelete az Európai Szociális Alapról. Official Journal of the European Union. L 213. 13/08/1999.

http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/content/hu/02_pdf/00_3_esf_hu.pdf

OJ (1999e): A Tanács 1999. június 21-i 1263/1999/EK rendelete a Halászati Orientációs Pénzügyi Eszközről. Official Journal of the European Union. L 161 26/06/1999.

http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/content/hu/02_pdf/00_5_fifg_hu.pdf

OJ (2005a): Opinion of the European Economic and Social Comittee on the Proposal for a Council Regulation on Support for Rural Development by the European Agricultural Fund for Rural Development (EAFRD). (COM(2004)490 final – 2004/0161 CNS). Official Journal of the European Union. 2005/C 234/09.

http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/site/en/oj/2005/c_234/c_23420050922en00320040.pdf

OJ (2005b): A Tanács 1698/2005/EK Rendelete (2005. szeptember 20.) az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásokról. Official Journal of the European Union. L 277/1.

http://europa.eu.int/eurlex/lex/LexUriServ/site/hu/oj/2005/l_277/l_27720051021hu00010040.pdf

OLÁH J. (2003): A Nagykállói statisztikai körzet településeinek fejlődési lehetőségei a vidékfejlesztés keretében. Doktori (PhD) értekezés. Debrecen.

OTH (1996): 1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és területrendezésről. Országos Területfejlesztési Hivatal.

http://www.oth.gov.hu/u/law/158/1996.__vi_XXI._t_rv_ny_v041210_.doc

OTK (1998): 35/1998. (III. 20.) OGY határozat az Országos Területfejlesztési Koncepcióról.

http://www.nca.hu/download.php?fil_id=28

OTK (2005): Az Országgyűlés 97/2005 (XII. 25.) OGY határozata az Országos Területfejlesztési koncepcióról.

http://www.oth.gov.hu/u/documents/OTK_1007.doc#_Toc115779833

PFAU E. – NÁBRÁDI A. (2004): Mezőgazdasági vállalkozások termelési tényezői, erőforrásai. DE-ATC, Debrecen.

RECHNITZER J. (1998): Területi stratégiák. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. 22-169 p.

ROMÁNY P. (1996a): Öt évtized – négy és fél agrárforradalom. In: Magyarország agrártörténete. Agrártörténeti tanulmányok. Szerk.: Orosz I. – Für L. – Romány P. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 429-435. p.

ROMÁNY P. (1996b): A nagyüzemi átszervezés és a mezőgazdaság integrációja. In: Magyarország agrártörténete. Agrártörténeti tanulmányok. Szerk.: Orosz I. – Für L. – Romány P. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 530. p.

ROMÁNY P. (1999a): Az agrártársadalom térségi különbségei és a migráció Magyarországon I. Gazdálkodás. XLIII. évf. 5. sz. 65-72 p.

ROMÁNY P. (1999b): Az agrártársadalom térségi különbségei és a migráció Magyarországon. In: Az agrár-népesség migrációja az EU csatlakozás folyamatában. Szerk.: Kovács J. – Romány P. Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya. Agroinform Kiadó, Budapest. 141-165. p.

ROMÁNY P. (2002): Földreform és agrárstruktúra. In: Agrárpolitikai fordulatok – agrártársadalmi változások. Szerk.: Romány P. – Tamasi M. Bába Kiadó, Szeged. 25-35. p.

ROMÁNY P. (2002): Kortársunk az agrárpolitika. Agrárpolitikai, agrárszociológia tanulmányok az ezredforduló idejéből. Szaktudás Kiadó Ház Rt. Budapest. 251-252. p.

ROMÁNY P. (2003): A vidék öröksége. Debreceni Szemle. 2003/3. sz. 460. p.

RYE, J. F. (2006): Rural Youths’ Images of the Rural. Journal of Rural Studies (Article in Press).

SÁNTHA J.-NÉ (1983): Vizsgálatok a községek népességmegtartó képességéről. Területi Statisztika. 33. évf. 1. sz. 78-91. p.

SARUDI CS. (2003): Térség- és vidékfejlesztés. A magyar térgazdaság és az európai integráció. Agroinform Kiadó. Kaposvár. 15-244. p.

SITUATION AND OUTLOOK (1997): Rural Developments. Working Documents, Directorate - General for Agriculture. Luxembourg. 6-9.p.

SÜLI-ZAKAR I. (1993): A gazdasági élet szerveződése és a vállalkozás-élénkítés helyzete. In: Hajdú-Bihar megye. A térbeli társadalmi-gazdasági fejlődés lehetőségei és problémái. Szerk.: Süli-Zakar I. – Béres Cs. Kiadja a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat Közgyűlése. Debrecen. 117-122. p.

SÜLI-ZAKAR I. (1997): A fenntarthatóság és a társadalmi-gazdasági fejlődés esélye az alföldi falusi térségekben. In: Alföldi tanulmányok. Szerk.: Rakonczai J. – Timár J. MTA Regionális Kutatások Központja, Alföldi Tudományos Intézet. Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba. 84. p.

SÜLI-ZAKAR I. (2003): Magyarország EU integrációjának területfejlesztési követelményei. Debreceni Szemle. 10. évf. 4. sz. 599-607. p.

SÜLI-ZAKAR I. – KOZMA G. (1998): A terület- és településfejlesztés alapjai. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 11-193. p.

SZABÓ G. – FEHÉR A. – BARANYI B. – SZABÓ G. G. – KATONÁNÉ KOVÁCS J. – TIKÁSZ I. – FÜRJ Z. (2005): Eurolan. Strengthening the Multifunctional Use of European Land: Coping with Marginalisation. Case study – Hungary. 5-6. p.

SZABÓ P. (2005): A NUTS rendszer ki- és átalakulása. Comitatus XV. évf. 8-9.sz. (aug.-szept.). 7-14. p.

SZAKÁL F. (1999): A fenntartható mezőgazdaság és szerepe a vidéki térségek fejlődésében. A Falu, XIV. évf. 2. sz. 35. p.

SZIGETI E. (1986): A terület- és településfejlesztési politika új elvei, céljai, eszközei. Területi Statisztika. 36. évf. 4-5-6. sz. 361-364. p.

SZÍJJÁRTÓ A. (1996): „Nyertesek” és „vesztesek” a falu társadalmában. A falu. XI. évf. 2. sz. 58-63. p.

SZOBOSZLAI ZS. (2002): A lokális és térségi identitás néhány jellemzője. In: Területfejlesztés, rendszerváltás és az Alföld. Szerk.: Csatári B. – Timár J. MTA Társadalomkutató Központ. Budapest. 60.-67. p.

TEIR (2001-2009): Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer. VÁTI Kht.

THE CORK DECLARATION - A LIVING COUNTRYSIDE (1996): The European Conference on Rural Development.

www.europa.eu.int/comm/agriculture/rur/cork_en.html

TIKÁSZ I. E. (2007): A vidék népességmegtartó- és népességeltartó képességének egyes elemei a Püspökladányi kistérségben. Doktori (PhD) értekezés. Debrecen.

TÓTH E. (1999): A migrációt alakító tényezők főbb jellemzői a magyar régiókban. In: Az agrár-népesség migrációja az EU csatlakozás folyamatában. Szerk.: Kovács J. – Romány P. Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya. Agroinform Kiadó, Budapest. 109-141. p.

TÓTH I. (1986): A területfejlesztés fő feladatai és irányai Hajdú-Bihar megyében. Területi Statisztika. 36. évf. 4-5-6. sz. 412-418. p.

TÓTH K. (1982): Tények és érvek a Békés megyei községek népességmegtartó képességéről. Területi Statisztika. 32. évf. 1-2. sz. 40-59. p.

UDOVECZ G. (1996): A vidéki élet gazdasági feltételei. A falu. XI. évf. 4. sz. 49-51. p.

VARGA Gy. (2006): Az üzemi és vállalati struktúra és a termelés koncentrációja az EU-tagság tükrében. In: EUtanulmányok VI. Nemzeti Fejlesztési Hivatal. Budapest. 181-183. p.

VÁSÁRI G.-NÉ (1986): Az urbanizációról. Városépítés Kiskönyvtára. 86/1. 36-46. p.

WALLENDUMS Á. (1998): Kitörési lehetőségek a falugazdaságban. A falu. XIII. évf. 4. sz. 89-91. p.

WHITENER, L. A. (2005): Policy Options for a Changing Rural America.

www.ers.usda.gov/AmberWaves/April05/Features/PolicyOptions.htm

TARTALOMJEGYZÉK

1. A VIDÉK FOGALMA

1.1. A vidék és vidéki térség fogalma

1.2. A vidéki térségek lehatárolása

1.2.1. Vidéki térségek lehatárolása az EU-ban

1.2.2. Vidéki térségek lehatárolása Magyarországon

1.2.3. Az elmaradott, hátrányos helyzetű térségek lehatárolása Magyarországon

1.2.4. A komplex kistérségi lehatárolások